Ismerjük meg

Ütős kántor

Sipos Csaba zenetanárral, a kenesei református gyülekezet kántorával augusztusi hőségben a kenesei régi parókia hűs falai között beszélgettünk. Ütőhangszeres zenetanár hétköznapokon, vasárnaponként pedig billentyűsorok ejtik rabul. Beszélgettünk zenéről és templomi szolgálatról, orgonáról és ütőhangszerekről, nem mellesleg pedig beszélt izomtömeg nélküli erőről, zacskóslevesről, egyházmegyei orgonák mentéséről, olvasmány élményeiről, improvizációról és a pedagógus lét kihívásáról.

Másfél évtizede az orgonakarzaton töltöd vasárnap délelőttjeidet. Templomba járó családban nőttél fel?

A családunk kisgyerekkoromban nem volt templombajáró. Anyai nagyanyám református volt, és őnála mindig ott volt az énekeskönyv a ruhásszekrényben, benne egy szép verssel, ami mint egy könyvjelző a kilencvenedik zsoltárnál volt. Minden este elővette, és elolvasta. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt, így nem tudtam erről már kérdezni, hogy miért nem járt gyülekezetbe. A tőle hallott gondolatokban sokat felismerek a példabeszédek könyvéből. Apai nagyapámtól, aki ácsmester volt, nagyon sokat tanultam az egyenességről. Hatalmas fizikai ereje volt, ami nem izmokban tornyosult, hanem mint őserő volt benne. Ezt apám is örökölte tőle, sajnos én már nem. Felnézek a nagyszüleimre és a szüleimre is, akiktől sokféle tulajdonságot örököltem. Szerintem nagy áldás, ha az ember felismeri ezt, akár jó, akár rossz tulajdonság. Ha jó, akkor megtartásra, ha rossz, akkor változtatásra.

Hova valósi a családod?

Édesapám tapolcai származású, édesanyám pedig csajági lány volt. Ők a kenese-akarattyai Honvéd Üdülőben találkoztak, amikor apukám katona volt. Édesanyám az üdültetésben dolgozott, és mivel munkája révén kapott szolgálati lakást, így én már itt születtem meg ’86-ban.

Az „itt” Kenesét vagy Akarattyát jelöli?

Veszprémi születésű vagyok, de a lakótelep, ahol mi sokáig éltünk, tulajdonképpen Kenese és Akarattya határa. Az utcánk egyik oldala Kenese, a másik Akarattya. Mi az akarattyai oldalon laktunk, de a szembe szomszéd már a kenesein. Kenesére jártam általános iskolába és templomba is, itt találkoztam Gyula bácsival és Joli nénivel, akik hitoktatóim voltak (szerkesztői megjegyzés: Németh Gyula ny. esperes-lelkipásztor és felesége Németh Gyuláné Siffer Jolán), és innét indult el az aktív egyházi történetem. Valójában nekem Kenese és Akarattya egy. Nem két gyülekezet, hanem egy gyülekezetnek két része, úgy is szoktuk mondani, hogy gyülekezetrész.

Németh Gyula lelkipásztornál konfirmáltál?

Pont az ezredfordulón, az 1999/2000-es tanévben voltam nyolcadik osztályos, és akkor már nem Gyula bácsiék, hanem fia, Péter és felesége, Ildikó tartotta a hitoktatást. (szerkesztői megjegyzés: Németh Péter és Némethné Sz. Tóth Ildikó lelkipásztorok) A legelső évfolyamukban konfirmáltam náluk. Ebből az időből vívódásokra és fogadkozásokra emlékszem leginkább. Éreztem, hogy a konfirmáció nagyon komoly dolog, mert olyasmiről teszek bizonyságot, amit elfogadtam és hiszek, ugyanakkor azt is, hogy még tizennégy évesen nem értem az életet teljességgel. Jóllehet belenőttem a keresztyénségbe egy lelki alapmintát követve, – Joli néni és Gyula bácsi ezt a lelki alapmintát nagyon hitelesen élték, tehát szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy református vagyok és maradok -, de az alapmintához még személyes lelki élmények szükségesek. Gyula bácsival tizenhárom éves korom óta folyamatosan tartom a kapcsolatot. A konfirmációt követő években gyakran meglátogattam őt, és egy-két órát beszélgettünk, ha voltak kérdéseim. Szükségem volt erre, mert a konfirmációi vizsga után jött számomra is az az életszakasz, amikor az „élet nagy kérdéseire” pontosabb válaszokat kerestem.

A személyes lelki élmények milyen módon kapcsolódtak az alapmintához?

Nincs egy konkrét megtérés-élményem, hanem folyamatosan azt élem meg, hogy minden nap szükséges megtérnem Istenhez. Nekem nem volt „damaszkuszi utam”. Minden nap oda kell fordulnom Istenhez, mert ha nem teszem, akkor arra napra visszatolakszik az óemberem, ami alatt azt értem, hogy teljesen méltatlan tulajdonságok törhetnek elő belőlem. Ha nagyon szükséges mondani valamit, ami nagyban fordított rajtam, akkor Philip Yancey amerikai szerző könyveit mondom, és természetesen Johann Sebastian Bach zenéjét. Gyula bácsi és Joli néni által adott stabil alapokra jöttek rá a keresgélő korszakban Philip Yancey könyvei, amikben ugyanolyan emberrel találkoztam, mint saját magam. Ugyanazon a pontokon ugyanazokat a kérdéseket tette fel, ezért kezdtem venni a könyveit. S mivel józannak találtam a kérdésekre adott válaszait is, ezért haladtam a nyomdokain.

Hogy jött a muzsika az életedbe?

Négy-ötéves koromban a tévében láttam egy koncertet, és a gitár tetszett meg először. Később felfedeztem a hátul ülő, tányéros szerkezettel foglalatoskodó embert, és attól kezdve csak az érdekelt. Nyolc éves koromtól kezdtem el dobolni a veszprémi Csermák Antal Zeneiskolában Szerdahelyi Károlynál. Majd nyolcadik osztály után a győri konziba mentem (szerkesztői megjegyzés: Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Kollégium), mert addigra teljesen világos volt, hogy a zene lesz a hivatásom.

A dobolás alatt több ütőhangszert értesz?

Igen, az ütőhangszerek családja rendkívül nagy, több ezer hangszert foglal magába – dallamhangszereket, különféle dobokat, apróhangszereket, de például a fémből készült hangszerek is egy külön világ: a gongfélék és a különböző cintányérok típusainak se szeri, se száma. Az alapfokú művészetoktatásban a klasszikus zene alapjait sajátíthattam el. Érdekes, hogy a zenével kapcsolatban a „klasszikus” szó sokak számára mintha azt sugallaná, hogy nem mindenki számára érthető. Pedig, például a filmművészettel kapcsolatban még a fiataloktól is gyakran halljuk azt, hogy „Te nem ismered azt a filmet?? Pedig az egy klasszikus!”. A klasszikus kifejezés inkább valami olyasmi, ami megkerülhetetlen, ami beépült, ami kiállta az idő próbáját, amire lehet támaszkodni. Legyen az film vagy bármilyen művészeti alkotás. Sajnos, a zenével kapcsolatban a klasszikus szó manapság mintha már-már pejoratív lenne. Érdekes, hogy olyan beszélgetést nem nagyon hallok, hogy „nem ismered Mozart d-moll zongoraversenyét? Pedig az egy „klasszikus”! Milyen lélegzetelállítóan gyönyörű művek például Mozart zongoraversenyei! De mondhatnék egy sor más szerzőt és művet, amelyek úgy is a Teremtő nagyságát tükrözik vissza, hogy nem szándékosan egyházzenének íródtak. Nem lehet úgy meghalni, hogy ezeket az ember nem ismeri!

Ezen a helyzeten mi tud(na) változtatni?

Zenetanárként fő célom, hogy igényességre neveljem a tanítványaimat. A győri Széchenyi István Egyetem akkori Varga Tibor Zeneművészeti Intézetében diplomáztam ütőhangszeres tanárként – s amikor az ember a zenét szakmaként tanulja, akkor az európai zenetörténet sokszáz évével, szerzőivel, műveivel veheti körbe magát. Ezt a kincsesládát egy igazi zenész nem tarthatja titokban! Ahhoz tudom hasonlítani, amikor a mesterszakács kitanulja a mesterségét, és nem elégszik meg azzal, hogy a családja és a környezete csak zacskóslevest fogyaszt, hanem azt mondja: „gyerekek, ennél sokkal jobb dolgok vannak, hadd mutassam meg nektek”! Azért élek ezzel a példával, mert mostanság nagyon divatos lett a gasztronómia. Emberek csüngenek a tévén, hogy le ne maradjanak arról, hogy a mesterszakács mit hogyan csinál, milyen kritikával illeti a kezdők vagy éppen haladók lépéseit. Lelki szemeim előtt megjelent egy műsor, ahogy valaki ott ül egy zongoránál, és egy református ének dallamát harmonizálja meg romantikus stílusban, majd helyre igazítják, hogy „ú, te azt a szeptimhangot inkább oda vezesd” – és ezen csüngenek a nézők, kíváncsian várják, vajon azt a szeptimhangot hova fogja végül vezetni. Persze ez képtelenség, de gondolkodjunk el azon, hogy a szakácsmesterség mily divatját éli most! Különleges szakmai fogásokat tanulhatnak meg a tévénézők, és ehhez képest az általános zenei tájékozottság mintha megragadt volna azon a szinten, hogy a legtöbb embernek csak a könnyed, szórakoztató zacskósleveseket jelenti. Ezt én tragikusnak tartom.

A könnyűzene szerinted a zacskósleves szintjéhez hasonló, amit egyszerűbb elkészíteni?

Alapvetően nem szeretek kategorizálni úgy, hogy könnyűzene és komolyzene. Az európai zenetörténetben mindig is egymás mellett éltek a legkülönfélébb fajsúlyú zenék. Én az első kenesei templomi koncert plakátjára húsz éve azt írtam ki, hogy fiatalok koncertje. Apukám azt javasolta, hogy úgy írjam, hogy fiatalok komolyzenei koncertje, mert sokan nem tudják, mire számíthatnak. Szándékosan írtam így. Nagyon fontos tudni, hogy a kortárs műfajokban is keletkeznek igényes dolgok, mint ahogy a régizenében is van silány.

Mondanál erre egy példát?

A kortárs református egyházzenében például megkerülhetetlen számomra Gárdonyi Zoltán és fia, Gárdonyi Zsolt életműve, ezt mondhatom kortárs igényes példának. A régizenében is követhető az ún. „nagy mesterek” mellett a „kis mesterek” életműve, s a mai napig nagyon tanulságos, ha összehasonlítom mondjuk egy Bach-tanítvány, és Mestere azonos műfajban írott darabjait. S rengeteg szerző életműve tűnt el a süllyesztőben is, méltán, illetve méltatlanul egyaránt. De mondhatok más példát is: kamaszkoromban nagyon szerettem Dorozsmai Péter dobolását, s hallgattam mindent, amiben ő játszott; Balázs Fecó és a Korál lemezeit betéve tudom, s ott egy melodikusan és harmóniailag is változatos könnyűzenével találkoztam.

A “zacskósleves” -probléma a képzettség hiányából fakad?

Alapvetően a zene művelése senkinek nincsen megtiltva, és ez így van jól. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy amikor egy zenei szolgálatot a gyülekezet nyilvánossága elé viszek, akkor azzal kultúrát építek és ízlést formálok. Nem kérdés, hogy aki a szószékre felmegy, az hat évet végig tanuló és egyetemi diplomával rendelkező lelkész lehet, ezzel szemben a zenéhez mindenki hozzányúlhat, így ilyen értelemben a kántorság sajnos nem minősül szakmának az egyházban. Nagyon fontos lenne a professzionális kántorképzés, illetve országos állás-struktúrák létrehozása, hogy legalább a nagyobb városokban fél- vagy akár egészállású kántorok működhessenek, megfelelő szakmai és anyagi megbecsültséggel.

A gyülekezetedben kántorként hogyan tudsz kultúrát építeni és ízlést formálni?

Az istentisztelet egyetlen óra a gyülekezeti tagok hetének 168 órájából. Mivel a hét másik hat napján rendszerint másféle zenék vesznek minket körül, így arra törekszem, hogy ebben az egy órában azt a zenét játsszam-mutassam, ami más, mint a hétköznapoké. Nem értek egyet azzal a felfogással, hogy az egyháznak alkalmazkodnia kellene azokhoz a zenékhez, amelyek tömegeket vonzanak, s így a templomba is „megnyernénk őket”. Ez még kegyes szövegek esetén sem indokolt. A lelkész sem fecseg, hanem gondosan felépített prédikációt mond érthető, de igényes nyelvezettel. Az úrasztalára sem viaszosvászon kerül, hanem gyönyörű terítő, s az úrvacsorai bort sem papírpohárból isszuk. Teljesen logikátlan, ha mindezekből csak a zenét akarnánk valamiféle félreértett modernkedésből demokratizálni. Gyakori félreértés, s szükséges tisztázni: a modern zene nem a könnyűzenével azonos, hanem sokkal inkább a kortárs a megfelelő szó. Épp a héten kaptam egy frissen készült letétet Gárdonyi Zsolt professzortól egy új énekeskönyvi énekhez, amelyben az elmúlt 100-150 év harmóniavilága is jelen van: egyszerre felemelő, s 2022-es dátummal kortársabb már nem is lehetne.

A gyülekezeti kántorszolgálatodban elődeidtől mit örököltél?

Ács Lajos bácsi és ifj. Németh Gyula volt a gyülekezet kántora. Lajos bácsi zenetanár volt, Budapesten élt, de a nyarakat a Balatonnál töltötte, és itt végezte a zenei szolgálatot, valamint Németh Gyula lelkipásztor gyermekeit tanította zongorázni. Közülük a legidősebb testvér lett aztán a gyülekezet kántora. Őket láttam életemben először a kenesei templom orgonájánál, és rengeteg kottát kaptam tőlük. A gyülekezet ritmikus éneklését Lajos bácsinak köszönhetjük. Néha hozott magával tanítványokat, akiket látva és hallva felismertem, hogy mennyi mindent kell még tanulnom. Hála Istennek, nálam nem az volt a reakció, hogy abbahagyom, hanem az, hogy szeretném én is olyan jól csinálni, mint ők. Nagyon érdekes, amikor Gárdonyi professzor úrral találkozom (szerkesztői megjegyzés: Gárdonyi Zsolt zeneszerző, orgonaművész), akkor is ez a késztetés van bennem. Egyébként az ismeretséget Koós Anita orgonaművésznek és Szabó Balázs zenetörténész tanáromnak köszönhetem. Amikor Gárdonyi professzor úrnak elküldöm egy-egy letétemet, zeneszerzőként gyakran olyan lehetőségekre világít rá, amelyek magamtól eszembe sem jutnának. Már egy apró változtatás, például egy hajlékonyabb belső szólammozgás is sokat könnyíthet az énekelhetőségen. Sokan hiszik, hogy ez szakmai magánügy: nem, a jó letétnek elsősorban az énekelhetőséget kell segítenie!

Ütősként hogyan lettél billentyűsorokon játszó kántor?

Jó a kérdés. Annak, aki zenei pályára megy, az alapfokú képzés utolsó évében van kötelező zongora tárgy, majd a konzervatóriumban és a főiskolán is végig. A zongora alaphangszer, mert bármilyen többszólamú zene is rögtön hallhatóvá tehető vele, így egy zenész számára nélkülözhetetlen. Az orgona pedig úgy jött az életembe, hogy nagyjából húsz éve egy koncerten megtetszett, és a győri konziban megkérdeztem Cziglényi László orgonaművész-tanárt, hogy ütőhangszeresként tanulhatnék-e fakultatívan orgonálni. Elhívott, hogy játsszam el azt a néhány zongoradarabot, amit tudok, majd azt mondta, hogy az orgonához egy kicsit kevés a technikám, de ne bánkódjak, végül is vannak könnyebb orgonadarabok, úgyhogy majd azokkal próbálkozunk. Szeretettel, és nagyon kitartóan tanított engem, amiért máig nagyon hálás vagyok neki. Megtetszett nekem az improvizálás is, ami kicsit olyan, mint a kilégzés, amihez először szükséges a belégzés. A belégzéshez pedig a legjobb mintát a mesterek zeneművei jelentik.

Hogyan lettél kántor a kenesei és akarattyai gyülekezetrészben?

2007 májusában szólított meg egy vásárlás alkalmával Némethné Sz. Tóth Ildikó lelkipásztorunk, hogy vállalnám-e vasárnaponként a kántori szolgálatot, mert előbb említett ifjabb Németh Gyula, akkori kántor külföldi munkája miatt nem tud tovább rendszeresen vasárnaponként szolgálni. Én akkor már a főiskola mellett két éve Csajágon voltam kántor, és elfogadtam a kenesei hívást.

Képzeld, a kenesei orgona és a mérői orgona testvérek. Nem csak a készítője, Angster József azonos, hanem a kék színe és a szekrény díszítése is egyforma. Olyannyira, hogy amikor megakadt a szemem egy videofelvételen, azon gondolkodtam, mikor játszottál nálunk? Aztán a következő kameraállásnál kiderült, hogy ez nem a mi templomunkban van. A mérői 1913-ban készült.

Akkor a kenesei a nagytestvér, mert ez 1911-ben készült. Nem vagyok egy historica-szemléletű ember, de azt elém hozta az Úr Isten, hogy vegyem észre, hogy 2011-ben lett száz éves a hangszer. Annak kapcsán egy gyűjtést szerveztünk a felújítására, és néhány év alatt sikerült egy olyan állapotú hangszerhez jutnunk, ami gyülekezeti és koncert célra is megfelel.

Templomi szolgálatokra te választod az énekeket vagy a lelkipásztorok? Egyáltalán szükséges neked gyakorolnod, vagy megoldod blattolással?

Az a helyzet, hogy nem csak e kettő közül lehet választani, illetve a blattolást is gyakorolni kell. Pár év óta már szeretem csak az egyszólamú dallamot magam elé tenni, s improvizálni a kíséretet, vagy előre megírni. Sokan próbálkoznak ezzel, s le kell szögezni: megfelelő felkészülés és stiláris ismeretek nélkül ez kaotikus végeredményt szülhet. Ebből nyilvánvaló, hogy nem szeretek készületlenül hangszerhez ülni, ezért mindig gyakorlok. Ha nem készülnék, akkor is megszólalna valami valahogy, csak azzal a „valahogy”-gyal lennének gondok. Az változó, hogy mikor mennyi időm van gyakorlásra. A legoptimálisabb az lenne, ha legkésőbb pénteken megkapnám az éneklistát a lelkipásztoroktól, mert ha igényesen fel akarok készülni, akkor majdhogynem annyi időt rá kell szánnom, mint nekik a prédikáció írására. Ennek hiányában a rutinom segítségével oldom meg a dolgot – amivel persze sosem vagyok elégedett. Szép bizalmi fokmérője lehetne a lelkész-kántor viszonynak, ha a lelkész a kántorra bízná a megadott textushoz való énekválasztást. Őszinte leszek: soha nem protestáltam azért, hogy ez így legyen, mert ez nekem kényelmesebb. Ám amikor későn kapok énekeket, akkor már nem vagyok ebben olyan biztos.

Van kedvenc gyülekezeti éneked?

Nem tudok egyet megjelölni, mert több ének is igazán közel áll hozzám. Csak néhányat említek most: „Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom”, „Ne szállj perbe énvelem” és „Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem”. Illetve nemrég játszottam át Szabó Balázs barátom letétjét az „Egyedüli reményem” dallamára – hát, a szöveget is végigénekelve e harmonizálással, azt hiszem minden benne van.

Ha jól tudom, még a régi énekeskönyvet használja a gyülekezet. Te a korálkönyvből játszol?

Hát, most már egyre ritkábban. Az énekeskönyvünk merítési lehetősége nagyon széles, hiszen évszázadokat ölel fel az óegyházi időktől a 21. századig, és fel lehetne ruházni ezeket a dallamokat színesebben, mint amit a korálkönyv kínál. Annak idején Gárdonyi Zoltán irányításával egy műkedvelő, amatőr zenész-lelkészi kör írt letéteket, amelyek szándékoltan maradtak nagyjából ugyanabban a stíluskörben. Ha egy kántor évtizedeken át csak a korálkönyvet játssza, az óhatatlanul unalmassá válik, még akkor is, ha a regisztrációban és előjátékokban azért van változatosság…

Jól gondolom, hogy mind e mögött az húzódik, hogy egy olyan időszakot próbáltak maguk mögött hagyni a ’48-as énekeskönyvhöz készült korálkönyvvel, amikor a kántortanítók még a hangokat úgy keresgélték a billenytűzeten és nagyon lassú volt a tempó? Aztán a történelem később nem engedte tovább lendülni és korszakokat tükrözve kibontakozni a korálkönyvet egy következő fokon, mert jött a kommunizmus.

Ez valóban egy nagyon fontos meghatározottsága a korálkönyvnek. Az akkori lehetőségek és igények szempontjából, a kántorok tanultságához mérten kiváló volt arra, hogy rendet tegyen az orgonálásban. Ma, a huszonegyedik század elején viszont már elvárható lehetne, hogy a professzionális kántorok maguk is írjanak letéteket. A gyülekezeti énekkíséretben ma már nem monolitjellegű egységességre van igény, hanem változatosságra, ami nyitogathatná a füleket, s ily módon egy kizárólag orgonás istentisztelet sem válna zeneileg unalmassá! Sokszor látom, amikor egy-egy éneket végigénekelünk: a szöveg gyönyörűen emelkedik, a végén ott a doxológia, – szegényesen hatna, ha az összes versszakra ugyanazt a szürke egyenruhát húznám. Világos, hogy a kíséret a szöveggel együtt emelkedhetne! Így meg lehetne változtatni legalább helyi szinten azt a berögződést, hogy az orgonás kíséret csakis „hagyományosan unalmas” lehet. Hiszek benne, hogy ha ezt egy kántor éveken keresztül lépésről-lépésre tudatosan és módszeresen csinálja, akkor ez szakmai magánügyből lelkileg gazdagító közüggyé válhat. Ezért is nagyon fontos az ének-zene oktatás szerepe: már kisgyerekkorban nagyon fogékonyan reagálnak a gyerekek a hallásélményre; csak ezt aztán sokan sikeresen kiölik, vagy szándékosan eltérítik. Virtuózokból s csodálóikból nincs hiány, ám olyan előadóból, aki érti is, hogy mi van a hangok logikája mögött, illetve olyan közönségből, aki a zeneszerzőt is észreveszi a színpadi virtuozitás mögött, már lényegesen kevesebb.

Madarat tolláról, embert barátjáról tartja a közmondás, amit én úgy szoktam átfordítani, hogy lelkészt mózespadjáról. Ha oda benézünk, sokat megtudunk a szolgatársról. Van ilyen tapasztalatod a kántorok orgonáival kapcsolatban?

Szándékosan nem mondom a helyet, ahol legutóbb megfordultam. Kántorizáltam egy barátunk esküvőjén, felmentem az orgonához, és poros pókháló fedte be a pedálok közét, csupa por volt a billentyűzet is. Több helyen volt már olyan tapasztalatom, hogy szemét a földön, szanaszét heverő kották, por, pókháló. Hát ne csodálkozzunk, mi kántorok a jelenlegi megbecsültségünkön, amíg a gyülekezeti tagok, lelkészek, vendégek ezt látják.

A gyülekezeted lelkipásztorai hogyan viszonyulnak hozzád?

Ildikónál és Péternél azt éltem meg ez alatt a tizenöt évem alatt, hogy ők támogatnak engem. Soha nem mondták, hogy ne csináljunk meg egy programot. Kialakítottunk egy olyan nyári koncertsorozatot, ami most már kilenc éve folyamatosan megy, és amit szép számmal látogatnak helybeliek és nyaralók egyaránt. A Nyári Zenés Áhítatok sorozat, – melyet a kenesei önkormányzat is minden évben támogat, – egy szándékoltan csak professzionális előadókat meghívó alkalmak sora. Évek alatt bebizonyosodott, hogy a jól megírt és jól eljátszott zenékre mindig van igény: idei alkalmainkon már 90-100 fős közönséget köszönthettünk.

Engedd meg, hogy a „dicsőítésvezető vagy kántor” – kérdéséhez feltegyek egy kérdést! Mennyire lehet szerinted összhangba hozni őket az egyházban?

Tartózkodnék attól, hogy a véleményemet úgy osszam meg, mint aki a bölcsek kövét birtokolja. Mindenesetre, ha már megtisztelve érezhetem magam azáltal, hogy megkérdeztél ezzel kapcsolatban, akkor megpróbálom minél lényegre törőbben megfogalmazni. Úgy gondolom, jelenleg ezt a mindenkori helyi viszonyok szabják meg. Nyilvánvalóan, ha kevés a képzett keresztyén zenész, akkor a lelkész azokkal tud dolgozni, akik vannak. Tehát teljesen érthető és elfogadható, hogy a lelkész a szolgálatához zenei segítőt keres, és azt kéri meg, akit talál. Az a személy pedig a személyes ízlését, neveltetését, zenei tanulmányait viszi bele a zenei szolgálatba. Ezért lenne nagyon fontos közfeladat felépíteni egy olyan rendszert, ahol a gyerekek stabil alapot és igényességet adó zenei nevelésben részesülnek kiskoruktól kezdve. Ha ez az utópisztikus elképzelés mégis megtörténne, akkor a zenei szolgálatokban is magától kikapcsolódna egy sor olyan kérdés, ami most élénk vita tárgyát képezi. Én örömmel figyelem, hogy az egyházi könnyűzene törekszik az egyre jobb minőségre, de az lenne a cél, hogy mindegyiknek legyen meg a megbecsült helye. Például ha én elmegyek egy egyházi fesztivál szabadtéri színpadához, akkor én ott szeretnék hallani egy jó népi zenekart, akár egy jó jazzrock stílusú dicsőítő zenekart, de egy digitális orgonát például nem feltétlenül! Mert azt a hangszert, amit egy adott térbe mérnöki módon megterveztek, pár hangszóróból, ráadásul szabadtéren elővarázsolni képtelenség. Az orgonához nem szent tehénként kell ragaszkodni, hanem mindennek a helyét kellene megtalálni – hogy a szolgálat ízléses legyen.

Tanultál egyházzenét vagy kántorképzős voltál?

Egyházzenét nem tanultam külön, hanem kurzusokra jártam Gárdonyi Zsolt professzor úrhoz és Koós Anita orgonaművészhez. Kántorképzőre nem jártam, mert a konzis-főiskolás tanulmányaim rendszerint előrébb jártak. Viszont kapcsolatban vagyok azokkal, akik ott tanítanak, és közös dolgokról már beszélgettünk a professzionális kántorképzés érdekében. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen lenne, ha a hatéves egyetemi lelkészképzés helyett háromhetes kurzusokon tanítanának be prédikátorokat, hogy menjenek ki a gyülekezetekbe, és aztán…

…aztán ha a Szentlélek működik, akkor menni fog. Ahogy Kárpátalján is működött a kommunizmus idején, amikor nem tudtak teológiára járni a következő generáció tagjai. Mégis ébredés volt Kárpátalján a titokban, idősebb lelkészek által „kiképzett” lelkészek szolgálata nyomán. Egyébként értem, mit akarsz mondani, de talán nem annyira fekete-fehér a kép.

Persze, de azért Kárpátalja okán mégsem lett eltörölve a többéves lelkészképzés, hogy lám, működik ez enélkül is. Jó pár évtizeddel később, mai életviszonyaink között már semmi okunk sincs úgy tenni, mintha a szükségmegoldások világa lenne a természetes. A háromhetes kántorképző arra jó, hogy mentsük a menthetőt. Részben ezért is jött létre annakidején ez a fajta képzés. A nagyszerű kollégák lelkes munkája ellenére a nagybetűs kántor szakmától és az istentiszteleti igénytől viszont sajnos még rendszerint messze van az a végeredmény, amely a záróvizsgákon hallható. Nagyon „fel kell kötnünk a nadrágot” ahhoz, hogy az egyházi könnyűzene sokak szerint lelkesítőbb hatásával felvegyük a versenyt a jövőben. Persze ez nem verseny, de úgy értem: ahhoz, hogy méltó, akár jobb szakmai alternatívát mutassunk. Az egyházunk vezetőinek is szívügyévé kellene, hogy váljon a professzionális kántorképzés, mert a legjobb prédikációt is, ha nem is agyoncsapja, de bizony jócskán elhalványítja egy ahhoz színvonalban méltatlan zenei szolgálat. De a békétlenség megelőzése és a sértődés elkerülése sokszor felülírja a szakmai szempontokat.

Te vállalnád a konfliktust?

Hadd válaszoljak egy rövid esettel: nemrég egy kollégám mesélte, hogy hallott egy amatőr dicsőítő csapatot nagyon lelkesen játszani. Feltűnt neki, hogy a fuvolista lány negyed hanggal alacsonyabban intonált, fülsértően hamis volt, és a végére enyhe fejfájás körözött mindenkit. Aztán kiderült, hogy ez a lány egy héttel korábban autóbalesetben elvesztette a testvérét és az édesapját, az édesanyja pedig halálos beteg, és a lányt szó szerint az tartja életben, hogy fuvolázhat ebben a dicsőítő csapatban. Na, ebben az esetben most mondjuk meg, hogy hallgathatatlan vagy és további képzésre van szükséged? Szerintem nagyon kell látni az emberi sorsot akkor is, amikor igényességről és színvonalról beszélünk, mert nem lehet a személyt elválasztani az állapotától. Ezért kell legalább a gyülekezeten belül ismerni egymást – és ez nem csak a lelkész feladata.

A közeledben élő kántorokkal aktív kapcsolatban vagy? Összejártok beszélgetni letétekről, koncepcióról, ünnepkörökről?

Nagyon köszönöm a kérdést! Hála Istennek, van kapcsolat a kántortársakkal. Név szerint Küronya Veronikát említeném Balatonfüredről, Varga Áront, aki a Veszprémi Református Egyházmegye énekügyi előadója, Lukács Eleket, aki a pécsi egyetemen tanít, illetve a már említett dr. Szabó Balázs székesfehérvári zenetörténész-kántorral van eleven szakmai kapcsolatom. Az ökumenétől sem zárkózom el, csak hát nekünk sem elég mindenre a nap huszonnégy órája.

Az értékes időtökből évről-évre rendszeresen jótékonysági koncertekre áldoztok a veszprémi egyházmegye református templomainak orgonaállományáért. Páratlan dolog ez Dunántúlon, de talán a többi kerületben sem elterjedt ez a fajta felajánlás.

Gyakorlatilag arról van szó, hogy három-négy ember összejön, és elvégez egy hatalmas munkát felméréstől koncertszervezésen át a szórólapkészítésig, valamint még a pályázatírások is idetartoznak. Már az maga csoda, hogy egyetértettünk abban, hogy útiköltségen kívül nem veszünk fel honoráriumot a fellépésekért. A Veszprémi Református Egyházmegyében 2015-ben létrehoztunk egy orgonaalapot, ami arról szól, hogy az adott szezonban összegyűlt perselypénzt felajánljuk az egyházmegye területén egy református gyülekezet orgonájának felújítására. Az advent első vasárnapi perselypénzt is erre a célra gyűjtik össze az egyházmegye gyülekezetei, és teszik be az orgonaalapba. Arra törekszünk, hogy legyen egy alap, amiből minden évben egy gyülekezet legalább szinten tudja tartani a hangszerét. Varga Áron saját költségén felmérte az egyházmegye hangszer állományának állapotát, közben megismerte a gyülekezeteket és lelkipásztorokat. Az adatokat táblázatba rendezte, így tudjuk, hogy hol mire van szükség. Valamint ez alapján tudjuk azt is, hogy melyik templomban milyen hangszerrel milyen művet lehet előadni, ha épp ott koncertezünk. Óriási munka ez, de hozzáteszem: Isten gondviselése mindig jutalmaz, honorál. Pont azon gondolkodtam, hogy a legközelebbi REND-en egy ilyen kántorkoncert is elférhetne.

A kántorkodás neked szívből jövő szolgálatod, amit nem a taps, csillogás és pénz motivál?

Tulajdonképpen igen, mert ha nem lenne a jelképes összegű juttatás, én akkor is jönnék. Maximum akkor annyit fenntartanék magamnak, hogy ne én szervezzem meg a helyettesítést, ha nem tudok jönni szolgálni. A kántori díjazást elfogadom, mert „méltó a munkás a maga bérére”. A zene egy szakma, amit én a gyülekezeten belül is igyekszem így képviselni.

Tanítás, kántorkodás, jótékonysági koncertek mellett van lehetőséged magánéletre?

Párommal, Zsófival, aki nemrég végezte el a teológiát, már tervezzük közös életünket. Bízunk az Úr Isten vezetésében, és együtt kérjük, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetekben ő adja meg a felismerés képességét – azért fogalmazok így, mert a megoldást Ő mindig elénk adja, de hiába, ha azt mi nem ismerjük fel. És meddig tud az ember kapaszkodni a 37. zsoltár szavába? Egy madárcsicsergős tavaszi napon, amikor találkozom a kedvesemmel és még orgonálni is megyek, akkor éljenzem, hogy „Ne irigyeld a bűnösök szerencséjét!”. De egy nyálkás februári napon, amikor már egy hete nem láttam se a napot, se madarat, sem őt, nem látom esélyét, hogy összeköltözzünk, a zeneiskolában a növendék nem készül az órára, fő a fejem az autószerelő kifizetése miatt, és ugyanazt elolvasom, akkor már nehezebb a helyzet. E kettő ciklikus váltakozása pedig idegőrlő. Tudom, hogy nem próbál meg erőnkön fölül az Úr Isten, de a határunkig állandóan kivisz.

Mi az ars poeticád?

Talán Gilbert Keith Chesterton 19. századi angol író, teológus gondolatával tudom legjobban érzékeltetni: „Én vagyok az az ember, aki buzgón kutatta fel mindazt, amit mások már rég felfedeztek”. A zenei szolgálatban ugyanez történik. Próbálom megtalálni azokat a harmóniákat, amiket mások már rég felfedeztek. Csak a magam számára még új. A hitbeli megtapasztalásokra ez ugyanúgy igaz.

Orgonajáték helyett egy választásos játékra hívlak, ha elfogadod.

Az előbbit jobb’ szeretem, de ezt is szívesen vállalom.

Hang vagy illat? Hang.
Lépés vagy szökdelés? Lépés.
János levelei vagy apokalipszise? Levelei.
Tervezés vagy spontaneitás? Tervezés.
Megírt vagy improvizált letét? Is-is.
Gyakorlás vagy előadás? A kettő egységben.
Regiszter vagy dobverő? Regiszter.
Példabeszédek vagy példázatok? Példabeszédek.
Mozaik vagy festett kazetta? Festett kazetta.
Kiskanál vagy szívószál? Kiskanál.
Elhívástörténetek vagy próféciák? Elhívástörténetek.
Parkolás vagy előzés? Parkolás.

Köszönöm a beszélgetést, a villám-válaszokat és kívánom, hogy Isten áldásával még sok-sok évtizeden át taníthass és szolgálhass legjobb tudásod szerint!