– Tiszteletem, Professzor úr! Köszönöm, hogy visszahívtál. Látom, nagyon elfoglalt vagy! Pedig azt mondtad, hogy elmész nyugdíjba.
– El is mentem, de még bejárok az egyetemre óraadónak, hátha még hasznát veszik egy ilyen régi motorosnak. A kórházba is be-bemegyek, de már nem bírok annyit tenni, mint régen. De, Doktor úr, meséld el Te, hogy mi van veled ott a fejlett nyugaton? Megtaláltad a számításodat, Albert?
– Ahogy már beszéltük is, az infrastruktúrára és a környezetre nem lehet panaszom. A fizetés is az otthoni többszöröse. Az idő múlásával ügyeletek száma is kevesebb, mint amikor elkezdtem a klinikán dolgozni. Talán emlékszel Katalinra, aki évfolyamtársam volt az egyetemen. Diploma után nem sokkal összeházasodtunk.
– Nagyon sok fiatalt tanítottam, és már butulok is kicsit. Pedig régen fel tudtam mondani az összes diákom nevét.
– Katalin volt az a vékony, barna kislány, aki mindig úgy meg tudott ijedni, ha kérdeztél tőle valamit, hogy rögtön kiesett a kezéből minden.
– Most már emlékszem, hogy szedegette fel az elejtett jegyzeteit ijedtében. Nem értettem, hogy miért volt ez a rémület, hiszen nagyon jóeszű lányka volt, aki mindig tudta az anyagot. Remélem jól megvagytok.
– Sajnos Katalinnal különváltunk. Nem is tudom, hogy történt, de valahogy egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Olyan más lett minden, mint otthon volt. Most egy tőlem 150 km-re lévő kórházban dolgozik, ott is él a gyerekekkel. Kéthetente megyek és elhozom a gyerkőcöket magamhoz. Eleinte nagyon nehéz volt egyedül, de egy ideje már van új párom. Ő is magyar, Szegedről jött és fogorvos. Ő is elvált, így akadtunk egymásra.
– Akkor rendeződött az életed.
– Az azért túlzás! De mesélj Te, Károly bátyám, az otthoni világról. Hogy van a Margit néni? Emlékszem egy-egy konzultáció után a laborban folytattuk a kutatást, ő pedig hozott nekünk szendvicseket. Ha nem lett volna olyan erélyes, biztos reggelig ott maradtunk volna, úgy belemelegedtünk a sejttenyészetek elemzésébe.
– Sajnos a feleségem a tavasszal elment. A gyerekek külföldön vannak, ahogy Te is. Nagyon üres a lakás, sokszor nincs is kedvem hazamenni a kongó, fájó csendre. Inkább dolgozom, hogy hasznára legyek a betegeknek. Sokan azt gondolják, hogy a pénz miatt járok dolgozni két helyre is, pedig valójában a magány elől menekülök. A pénz már rég nem érdekel, a gyerekeim jól vannak, nem szenvednek hiányt semmiben. Én meg megpróbálom segíteni azokat, akik rászorulnak. Albert, remélem tudod, hogy sokáig nagyon haragudtam Rád!
– Miért, mit tettem?
– Éppen ez az, hogy semmit! Tudod, minden tanárnak van egy diákja, akit kiszemel magának, hogy majd neki szeretné átadni a stafétabotot. Te lettél volna az, Albert! De te elmentél külföldre. Megértettem, mert a fiataloknak pénzt kell keresni és családot kell alapítani. Az itteni és a külföldi egzisztencia között nagy szintkülönbség van.
– Nem is gondoltam, hogy ez volt a szándékod, Professzor úr, amikor felajánlottad a tanársegédi állást az egyetem után.
– Pedig ez így volt. 45 év oktatás alatt csak neked kínáltam fel ezt a lehetőséget.
– Én azt gondoltam, hogy ez az annak szól, hogy évfolyam első voltam mindvégig… Most bizony örülnék egy ilyen felkérésnek, de ez a hajó már elment.
– Miért, mi történt veled, Fiam? Ne kerülgesd a forró kását, hiszen nem olyan viszonyban vagyunk mi egymással.
– Csináltam egy műhibát.
– Hogy mit??? Nem hiszem el. Én nem olyannak ismerlek, mint aki felelőtlenül lát neki egy beavatkozásnak. Mondjad el, mi történt!
– Igazából még beavatkozás sem volt.
– Akkor, hogyan lehet hibázni?! Nem értelek.
– Tudod, Károly bátyám, ez egy méregdrága klinika, ahol dolgozom. Itt a betegeknek nem csak jogaik vannak, de még a jogok felett is jogaik vannak. Egy sima szerdai napon esett meg az ominózus eset. Az asszisztencia összeállította a beteglistát, és el is indult a rendelés a maga szokásos módján. Túl voltam 3-4 mammográfiai vizsgálaton, aztán jött néhány kismama is a sorban. Aztán a Goldschmidt házaspár méhnyakrák szűrésre jött. Eleve volt egy kikötésük, hogy mivel az asszony nagyon félt a vizsgálattól, azt szerette volna, hogy a férje is bent maradjon, és bátorításul fogja a kezét. Nem elleneztem, mert itt mindig a betegnek van igaza. A hölgy levetkőzött, és az asszisztencia segítségével elhelyezkedett a vizsgálószékben. Én nem is figyeltem különösebben, mert még az adatokat rögzítettem. Az íróasztalomtól csak annyit láttam, hogy minden megfelelően el van rendezve, és csak rám várnak, hogy kezdjük. A hölgy már javában szorította a férje kezét. Az asszisztens ugyan furcsán intett a szemével, de nem érdekelt, mert a vizsgálat járt a fejemben. Leültem a székemre. Akkor láttam, hogy az eddig nőnek hitt betegnek bizony férfi nemiszerve van. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy ez most vicc, mert én csak női betegekkel foglalkozom. Ezzel el is indult a lavina. Kezdődött az ordibálás, kikérték maguknak az én hozzáállásomat, mert ő valójában nő, én pedig megsértettem identitásában. Természetesen nem hagyták annyiban a dolgot. Ebben a felfokozott idegállapotban bementek a klinika vezetőjéhez, aki egyben a tulajdonos is, és jól megfenyegették, hogy jogi lépéseket fognak tenni. Nem tudom, megelégszenek-e valamilyen kártérítési összeggel, vagy a fejem is kell nekik, és ki fognak rúgni, hogy a klinika meg tudja őrizni a hírnevét.
– Nem mondom, szép világ van akkor ott! Láttam vad dolgokat a hírekben, de nem gondoltam, hogy ennyire el van szúrva minden.
– Tudja, Professzor úr, ebben a világban Teremtő döntését mindenkinek simán meg lehet kérdőjelezni, de az egyénét, no azt nem.
– Tudod mit, Albert, gyere haza, majd lesz valahogy! Jó szakemberre, jó orvosra mindig szükség van itthon.
– Bennem is régóta érlelődik ez a gondolat, őrlődöm is rendesen egy ideje. De ez az eset, és a Veled való beszélgetés, azt hiszem, eldöntötte a kérdést. Viszontlátásra otthon!
