Elkezdődött a 2026-os év és próbáljuk összeszedni magunkat és szépen belemasírozni, ahogy kell. Lelkipásztorok, főgondnokok, presbitériumok lassan mind megtartják az első gyűlést, az év eleji maratonit, mikor választói névjegyzékről, adatokról, zárszámadásról, költségvetésről kell határozni. Már amennyire lehet, mert a jövő évi költségvetés amolyan reménység szerinti – még a legjózanabb kalkulálásokkal is.
De a magánéletünkre nézve is nagyjából ez van: ezt-azt eltervezünk, igyekszünk ráhagyásokkal számolni, de hogy igazából mit hoz az új esztendő, azt senki ember nem tudhatja. Háborúk zakatolnak, fejünk felett döntések születnek, olyan soktényezős a gazdasági és szociális helyzet… Hát még a mi egyéni sorsunk, egészségünk és a többi…
Nem mi választunk, nem mi döntünk, nincs a kezünkben a jövő.
Valamilyen szinten viszont mégis. Hiszen 2026 a választás éve lesz. Egy református magyar számára duplán is! Tavasszal az ország kormányzásáról döntünk, az év vége felé pedig az egyházunkéról. Zsinatot, püspököket, espereseket választunk.
Lassan de biztosan átérezzük mindezeknek a felelősségét, lehetőségeit és korlátait is. Nyilván van már véleményünk, hozzáállásunk, de biztosan ér majd minket folyamatosan a sok befolyásolni próbáló ráhatás. Dönteni fogunk, de hogy valójában mekkora a beleszólásunk a jövőbe – nos szerintem ez azért elég kérdéses…
Viszont ilyenkor érdemes belegondolni abba, hogy hol és miben lehet a legérvényesebb a döntésünk. Ez pedig – minden sodró erő, váratlan behatás, előre láthatatlan történés ellenére – a saját életünk. A belső.
Ami nem arról szól, hogy mi történik vagy mit tesznek velünk, hanem hogy mi mit teszünk, mit mondunk, mit gondolunk és érzünk – szóval hogyan éljük meg mindezt. A Szentírás sokszor hangsúlyozza a személyes felelősségünket önmagunkra, a saját életünkre nézve. Éppen ilyen értelemben!
És azt még csak-csak elfogadjuk, hogy a mi döntésünk minden tettünk és szavunk. A mi felelősségünk az átgondolt cselekvés és megnyilvánulás, de bizony a hirtelen, indulatból tett és mondott dolgaink is. Mert ugyan ki másé? Lehet okolni történéseket és a többieket, de ilyenkor a „begyakorolt”, belsővé tett/engedett mechanizmusok hatnak. Ha akár kővel is dobnak meg, ugyan mi akad elsőre a lelki kezünk ügyébe, kő vagy kenyér…
Amit talán nehezebb megértenünk vagy elfogadnunk, hogy még az érzéseink és gondolataink is a saját választásunk, döntésünk. Ma sokkal inkább divat azt mondani, hogy hát ez a gondolat jött vagy ez az érzés öntött el… Nem tehetek róla… A gondolatrendőrségből pedig nem kérünk, köszönjük szépen…
Pedig igenis, tehetünk. És mentálhigiénés lelkigondozóként távol legyen tőlem, hogy érzések és gondolatok elfojtását, negligálását vagy bagatellizálását szorgalmazzam. Szembe kell velük néznünk, utána kell mennünk, hogy honnan és miért jönnek. De éppen így és ekkor dönthetünk is arról, hogy dédelgetjük, eluralkodni engedjük, vagy pedig nemet mondunk rájuk. Hogy más lelkületet, Lelket kérünk el:
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem! Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen!” (Ps 51,12-14)
Ez a választás mindenképpen ránk vár…
