Ez a mi ideges világunk már csak ilyen: balliberális és konzervatív olvasatok folyamatos küzdelme a valóság értelmezéséért. Itt vannak most a franciaországi lázongások. No, nem emberek tömegei vonulnak ki az utcákra, hogy békésen tüntessenek valami ellen, hanem valóságos polgárháborúnak látszó események zajlanak, égő középületekkel, üzletekkel, autókkal, lángokba borult utcákkal.
Mi történik?
Böngészem az angol nyelvű világsajtót, amelynek balliberális része azon siránkozik, hogy ez a felfordulás milyen jól jön most a „szélsőjobbos”, migrációellenes politikának, mert a lázongásokkal azt lehet igazolni a tisztelt populista közönségnek, hogy lám, ide vezet a kontrollálatlan migráció. Holott – így a balliberális elbeszélés – ezekben a többnyire migráns családi hátterű, erőszakos, másod-harmadgenerációs francia lázongó fiatalokban csak a düh munkál a szegénység, a rossz életkörülmények miatt. A felforduláshoz a migrációnak semmi köze, civil nyugtalanság (civil unrest, ahogy a Politico írja) van itt, kérem szépen.
Aztán jön a másik jobboldali, bocsánat, szélsőjobboldali elbeszélés (mert a globalista-liberális diktátum szerint a politikailag korrekt jobboldal csakis liberális lehet, minden más “szélsőjobb”), amely pont ellenkezőleg, a lángoló utcákban annak bizonyítékát látja, hogy a multikultúra, a nyitott társadalom eszméje megbukott.
Mi az igazság?
Nos, az a véleményem, hogy amit itt a lázongók saját állítólagosan nehéz életkörülményeik megoldásának érdekében előadnak, az már túlmegy minden európai normán, s aligha lehet pusztán a megélhetési gondokból eredő dühre visszavezetni. Európai emberek milliói élnek nehéz körülmények között, van itt elég sok dühös ember, de eszébe nem jutna senkinek sem emiatt egész városrészeket felgyújtani. Minden kultúrharc ellenére igenis van egy legtágabb értelemben vett európai norma, amelyet a túlnyomó többség tiszteletben tart, kivéve egy őrült balos kisebbséget, amely hűen hagyományaihoz, a civilizációs múlt erőszakos eltörlésében leli kedvét. De mégis, létezik egy norma, ez pedig az, hogy nem gyújtom fel annak az autóját, akivel konfliktusom van.
Magyarán, ami ma Franciaországban történik, annak talán mégis köze van civilizációhoz, kultúrához, mentalitáshoz, gondolkodásmódhoz, vagyis mindahhoz, amit egy társadalom minden politikai-világnézeti megosztottsága mellett normaként fogad el. A fizikai erőszak nem tartozik a problémák megoldásának európai eszköztárába. Normális európai ember nem mászkál benzineskannákkal az utcán, még ha amúgy rohadtul dühös is.
Talán az a feltételezés sem teljesen indokolatlan, hogy a migráns hátterű lázongókban felhalmozódott mérhetetlen düh mögött, akár öntudatlanul is, az a szimpla tény húzódik meg, hogy igenis létezhet áthidalhatatlan szakadék civilizációk, kultúrák, értékrendek, gondolkodás- és viselkedésmódok között. Dühösek arra az Európára, amely befogadta őket, de amelynek az értékvilága teljesen más, mint az övék. Nem érzik otthon magukat, s Európának ez a mássága akár még iszlamofóbiának is tűnhet fel a szemükben. Így jön létre az elbeszélések abszurd változata, miszerint a lázongások oka az iszlamofóbia. Így kap létjogot egy önpusztító ideológia, amely már nem a más kultúrájú bevándorlóktól vár el alkalmazkodást, hanem a befogadó országot vádolja azért, hogy nem elég alkalmazkodó, s ennek bizonyítékai a lázongások.
Folyik tehát a kultúrharc az események értelmezéséért. Ami engem illet, ellentétben a balliberális elbeszéléssel, nem hinném, hogy az erőszakos utcai lázongások mögött csak szimpla szociális problémák húzódnak meg. (Ígérem viszont, hogy egyet nem értésem miatt senkinek az autóját nem fogom felgyújtani.) Inkább arról lehet szó, hogy a muszlim hátterű migránsok integrációja, ha egyáltalán sikeres lehet, nagyon is fájdalmas, hihetetlen feszültségekkel teli, s hosszú távú folyamat, amelynek a végét nem lehet látni.
Majd valamikor, egyszer, a távoli jövőből visszatekintve, utódaink, ha lesznek, elbeszélhetik, hogy mi történt Európában és Európával, amikor vezetőik muszlim migránsok millióit engedték be a kontinensre. Egy biztos: Európa elveszteni látszik uralmát saját történelmi identitásának formálásában. A zsidó-keresztény kulturális örökség megőrzéséért és újrafogalmazásáért küzdő egyénként ez engem mélységes szomorúsággal tölt el, s a lángokban álló francia városrészek láttán pedig kénytelen vagyok kimondani: a szovjet blokk fogságából kiszabadulva nem ilyen Európáról álmodoztam.
/Fotó: AP/
