Nemrég a csornai gyülekezet missziói gyülekezetté válása okán interjúzhattam többek között Mészáros Sándor nyugalmazott lelkipásztorral, akivel sok egyébről is beszélgettünk a kitűzött téma mellett. Érdekelt, hogyan döntött úgy mérnöktanárként felnőtt fejjel, hogy elvégzi a teológiát, és be is áll a szolgálatba az egyetemi élet és a gyermekei nevelése mellett. Azt mondta, hogy akkoriban látszott már, hogy új gyülekezetnek is kell alakulnia Győrben, azaz sok volt az ember, a lélek, aki igényelte a szolgálatot. Ugyanakkor pedig a fiának egy évfolyamtársa elhunyt, és az osztályközösségben, a családok, szülők között is tapasztalták, mekkora az igény, milyen nagy a szükség az evangéliumra, vigasztalásra, lelkigondozásra, egyáltalán a törődésre.
Ezek a szavai visszhangoztak ma a fülemben, amikor egy lelet miatt bementem a győri kórházba, és több gyülekezeti taggal és ismerőssel is találkoztam, komolyabbnál komolyabb élethelyzetekkel, melyek mind többet kívánnának, mint amennyit a parkolóórám, meg a nap keretei engednek. Fizikai tüneteket produkáló kimerültség, válás, pszichés betegség miatt bélyeget hordozó, vetélés miatt benn járó, és ha a korábbi ugyanilyen látogatásra gondolok, akkor folytathatom a listát önbántalmazással, evészavarral, hogy az „egyszerű testi betegségekről” ne is beszéljek. És ezek csak azok az emberek a sok folyosón áramló között, akiket ismerek. De tudom, hogy ott dolgozik, beteghordó a késelő bőnyi kislány apukája is, aki biztos, hogy most szorulna néhány jó szóra, ott a rengeteg kiégett, megkeseredett egészségügyis, és még hány és hány ember különböző kálváriákkal.
De nem kell ehhez kórházba menni, csak ott nagyon adja magát a kérdés, hogy a másik mégis mi járatban…
Az emberek rengeteg terhet hordoznak. Mivel ez a mi környékünk kifejezetten beköltöző, jól menő és divatos környék, az emberek nagy száma miatt még többet. Az ember zűrrel és bajjal jár. Sok ember sok zűrrel és bajjal. Szükség van a szolgálatra. Csak az út túloldalán, ahol egy éve még puszta volt, nyolcvan család várható a településünkre. Egy részük már itt is él, a másik fele még várja, hogy beköltözésre alkalmas legyen a háza. Őket ki szólítja meg? Őket ki hívogatja közösségbe, segíti a depressziójában, tart tábort a gyermekének, hallgatja meg a panaszát a szomszédra, vagy támogatja míg gyökeret ver?
Ahány ember, annyi szolgálóra, lelkigondozásra, kiscsoportra, annyi biztatásra is szükség lenne. Lelkész meg ehhez a számhoz képest kevés van, véges erővel és kompetenciával. De ha vállalkozó lelkész volna is, nincs annyi státusz, annyi megélhetés, ahány helyre oda kellene állni a gátra. Ez közös naivitásunk Mészáros Sándorral, hogy mindketten azt nézzük, hol lenne szükség, közben nem adja ki a matek a megélhetést, ahogyan ő is évekig ingyen szolgált… Persze sokat segít, ha az egyházvezetés figyeli a népszámlálási számokat és nem tradícióból határoz helyekről, pénzekről, emberekről, hanem stratégiában gondolkodik.
Hallgatva Somodi Imre és Horváth Gergely podcastját a szolgálatról, (melyben Steinbach József székfoglaló beszédéről folyik a diskurzus) az egyik feloldási lehetőséget én is abban látom, hogy ha a gyülekezet fel tudja szabadítani a lelkészét arra, hogy csak és kifejezetten lelkészi munkát végezhessen, lelkigondozást, igemagyarázást, lelki vezetést, és ne neki kelljen pályázatot írni, építkezést felügyelni, ajtófélfát mázolni, vagy épp a megélhetés miatt még húsz hittant elvállalni a megszabott számon felül is.
A másik viszont az, hogy a gyülekezet tagjainak is kell vállalnia ebből a sok szolgálatból is. Nemhogy a lelkész nem aprózódhat el a nem lelkészi teendőkben, de ha úgy tetszik, a gyülekezeti tagoknak kell lelkészesedni, hogy ott tudjunk lenni annak a rengeteg embernek, akik sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését. Hogy a gyülekezeti tagok is megbátorodjanak a szolgálatra, abban az segíthet, ha van számukra képzés és felhatalmazás. Van persze, aki tálentumainál, közvetlenségénél fogva úgy hív, mint senki, vagy élből úgy lelkigondoz, mint kevesen. De ők is magabiztosabbnak érzik magukat, ha megerősíti őket egy- egy előadó, szakértő, vagy akár a lelkész maga. Sokszor pedig talán csak egy kis biztatás kell. Érdemes kimondani: a gyülekezet felkér, hogy légy a követe, hívogass, ápold a kapcsolatokat, nyomtass, zenélj vagy látogass, szervezz vagy tarts alkalmat…
Ha csak a lelkészektől várjuk azt, hogy mindenkit utolérjenek, nem csak őket égetjük ki és tesszük a súly alatt végtelenül szorongóvá, de le is mondtunk rengeteg emberről, hiszen minden idejük és erejük odaszánásával sem tudnak annyi embert elérni, mintha mind keressük az alkalmakat. A tegyetek tanítványokká minden népeket nem lehet csak lelkészi privilégium, vagy felelősség. Isten közösségeket szólított meg a bibliai időkben és most is. Közös az elhívásunk, a missziónk.
És sokszor nincs szükség sokra, nemzetközileg elismert szakemberek módszereire, vagy óriási hőstettekre. Ha a gyülekezet oldalán kikerül egy új program, az eléri azokat, akik szokták nézni annak a felületeit. De ha már meg is osztja néhány tag, akkor többszörösére, akár ezrekkel nő azok köre, akik láthatják, akiket elérhet. Egy-egy személyes megszólítás pedig falakat tud áttörni. Egymást meghallgatni, rájönni, hogy a másik milyen segítségre szorul, szintén óriási kincs, és együtt sokkal hatékonyabban tudjuk művelni. De már csak ha valaki nem hagyja magára a másikat a nyomorában, az is egy hatalmas szolgálat, a hosszútűrésé. Az új szomszédhoz átkopogni egy sütivel, az tud Krisztus jó illata lenni.
Az egy fő lelkészi jellegű személyt foglalkoztató gyülekezetek ideje lejárt. Mindenki erejére, tálentumára, ismeretségi körére szükség van, ha szeretnénk egy olyan mennyei küldetésben részt venni, amiben nem csak a látható egyház, de az Isten országa is nő. Ezt a konfirmáció előtt és pünkösdre készülve, jó a szívünkben forgatni.
