Változó kor
Bőröd lassanként fesztelen simul testedre.
Mint ki vetkőzni készül. Temetésre.
Ahogy karodat megfogom, azt gondolom,
Törékenységed magamba olvasztom.
Körülfonlak puhasággal, védelek
Gömbölyű párnákkal.
Te, kit mindig erősnek látok,
Szívemben vagy, Kedves,
Csak rád vágyom.
Féltelek az elmúlástól, magunkat az elválástól.
Mikor elengeded kezemet, mintha
Szakadék peremén keresném
Világtalan helyemet.
Szeretem nézni megfontolt mozdulataidat.
Néha azt gondolom, piperkőc vagy,
De amit látok nem más,
Vegytiszta önazonosság.
Néha haragszom rád, ha nem vagy.
Aztán elfelejtem, mert tudom,
Legalább annyira tehetetlen vagy.
Amikor szemedbe nézek, látom ifjúságod,
Öregséged, örökkévaló gyermeki léted.
Ahogy beszélsz, néha súlyos, rakománnyal telt
Hajók ringását idézi, máskor meg,
Szavad puha, simogató, illékony és légi.
Szeretném, ha megmaradnánk.
Mindig így.
De változatlan nincs csak egy:
Isten.
Az ember pedig mint örök
Változó kering körülötte,
Majd ezen a földön
Nincsen.
(2021.)
Annak, ki szeretni tud, mindig nehéz az elválás. Legyen az valóban válás vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó különlét. Mert ilyenkor a lét nem összeegyeztethető a külön léttel. Nem az egyén kapcsolatfüggősége ez, inkább önazonosságának kérdésköre. Az vagyok, akinek van szerelme, gyermeke, rokonai, barátai, gyülekezete…, Istene. De ki vagyok én a szerelmem, gyermekem, Istenem, stb. nélkül? Nyilvánvalóan nem csak a másik jelenléte teszi értékessé létünket, de vitathatatlan, hogy akkor érezzük értelmesnek ezt az életet, ha nem magányosan éljük. Mert sokszor nem a haláltól félünk igazán, hanem attól a végtelennek tűnő pillanattól, míg el kell engedni a Kedves kezét. Nincstelen koldus módjára nyújtjuk egymás felé ujjainkat, mint kik szemük világának fényét csakis így lelhetjük meg. Ezért ugyan létező, mégis sok esetben nehezen kivitelezhető műfaj a távkapcsolat.
Igazán szeretni távolról nem tudunk. Hideg az még a nyári forróságban is, és kevés. Minden nap kell az érintés. Mindig várni és gondolatban csak az öröklétben egyesülni, sokszor felér a földi kárhozattal, állandó bizonytalansággal. A bizonytalanság pedig kérdéseket szül. Valóban szeret? Vár rám? Egyáltalán, miért ment el? Biztos, hogy csak így tud működni? Legyen mindig közel! Hiszen még a párhuzamosok is találkoznak a végtelenben! Akkor hogy lehet, hogy pont mi nem? Persze, vannak olyan hivatások, vagy élethelyzetek, melyek távollétet igényelnek, de úgy sejtem, ez mindenkinek nehéz. Elég csak az első napra gondolni az óvodában.
Ünnepeinken elmélkedve, sokszor gondolom, Istennek sem megy a távkapcsolat. A pünkösdi ünnepkör azon túl, hogy a Szentlélek kitöltetését, az első gyülekezetek megalakulását ünnepeljük, engem mindig arra emlékeztet, hogy Isten nem akar távkapcsolatot az emberrel. Szól magáról, nem marad rejtve. Akarja, hogy megismerjük egymást, meg is teszi az első lépést. Ír nekünk, majd tesz egy újabb lépést az ember felé Jézusban, amikor érinthető valósággá válik. De ennél is tovább megy, vagyis inkább közelebb jön és azt mondja, amit Palya Bea olyan szépen megénekel: „Bennem élsz már, s benned élek. Legbelülről úgy szeretlek!” Ez az amit Pál apostol úgy mond: testünk a Szentlélek temploma.
Akarom ezt a közelséget, mert ismerem, tudom, hogy több mint jó. De mind ismerjük, és vágyunk is rá. Amikor szeretünk, egyre közelebb lépünk egymáshoz, mígnem azt éljük meg, hogy nem tudjuk hol végződünk mi, és kezdődik a másik. Istennel kapcsolatban is vágyhatunk erre a közösségre. De azt is tudom, ha távol vagyunk, nem csak a másik miatt van. Becsukjuk sokszor lelkünk ajtaját, és amikor kizárjuk a másikat, magunkat zárjuk ki abból, amire valójában vágyunk. A csalódások, beteljesületlen vágyak azt sugallják, nyitva lenni veszélyes. Sebezhetővé tesz. És ez igaz. A szeretetlenség mindig nyomot hagy, ahogy a szeretet is. Ezzel együtt, nagyobb erő és bátorság kell a szeretethez mégis, mint a szeretetlenséghez. Ehhez kell a Lélek, Isten lelke, mely minket onnan legbelülről, lényünk alaprétegéből annyira szeret, hogy mozdít kezet ölelésre, megbocsátó simogatásra. Tárja a szívet kötődésre, ezzel formálva az embert közösségbe.
