Az Ige mellettBlog

(1) „…ne legyetek sokan tanítók, mert tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.” (Jakab 3,1–12)

A tanítóknak Jézus Krisztus evangéliumát kell hirdetni, éppen azt az egyetlen Valakit, akiben az Isten minden jogos, súlyos és még súlyosabb ítéletet levett rólunk, egész gyarló életünk minden vétkét, amit gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövettünk (1). Áldott az a tanító, aki nem beszél mellé, hanem az Isten Igéjéből felragyogó, könyörülő isteni szeretetről szól mindenkor. 

Mivel sokan vagyunk tanítók, egyházban, világban, és ma már szinte mindenki tanít, hiszen mindenki „katedrához” jut az internet végtelen felületén, ezért halljuk csak meg a mai Ige intését. Halljuk meg és rettenjünk meg! 

Ez a megrettenés csendesítsen el bennünket, ráébredve arra, hogy nem kell mindig szólni, nem kell azonnal és mindenhez hozzászólni, sokkal-sokkal többet kell hallgatni, figyelni, csendben lenni. Intett erről már Jakabon keresztül az Úr, amikor azt hangsúlyozta, hogy legyünk gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra! (1,19) Szólni, nagy felelősség! Valamibe csak úgy beleszólni, önhitten belefecsegni pedig bűn, súlyos bűn! Minden szavunkkal hatunk, „tanítunk”. 

Ez a megrettenés önvizsgálatra hív. Milyen lélek munkál bennünk, amikor szólunk? A nyelvről azt mondja az Ige, hogy ez a parányi szerv a gonoszság egész világa (6): olyan „parányi tűz”, amely erdőket éget fel; olyan méreg, amely kínok között végez beszélővel és kibeszélttel egyaránt; olyan „apró piszok”, amely kárhozatosan beszennyez mindent, mint egy apró tintacsepp az egész tiszta mosást (5–8). Barth Károly azt írja az „Ember és embertárs” című munkájában, hogy legtöbb szavunk üres és barbár szó! 

Ez a megrettenés megtérésre hív, hogy csak akkor szólaljunk meg, ha Isten Lelke indít bennünket, és így erővel, szeretettel és józanul tudunk szólni (2Timóteus 1,7); és bármiről tanítunk is, bárhol, abban mégiscsak Jézus Krisztus megváltó szeretete munkál. Lehetetlen, hogy miközben áldjuk az Urat, átkozzuk a másik embert, hiszen tiszta forrásból nem áradhat keserű víz, de még megkeseredett sem (9–12). 

A megtérésig pedig zabla kell nekünk a szánkba, és felelős irányítás az egész életünkben! Megtérés nélkül a szabadság értelmezhetetlen. A megtérésig nem szabadság kell nekünk, hanem törvény és rend, mint amikor a nagy hajót, a beláthatatlan óceánon, vita nélkül, a biztos part felé irányítja a kapitány! (3–4)