Jézus egész igehirdetésének súlypontjára mutat ez a szakasz. A lakodalom az öröm, az ünnep ideje, amikor semmiféle böjtnek nincs helye. Ezzel a képpel Jézus azt hirdeti meg, hogy itt van a végső, üdvösséges idő, hiszen Őbenne maga Isten van jelen kegyelmével és jóságával. Ezért nincs szükség és lehetőség másra, csak az örömre (19).
Isten jelenlétének örömideje értelmetlenné tesz minden vallásos teljesítményt – ideértve az akkori zsidó böjti szokásokat, és az egyes zsidó kegyességi körök böjtöléseit – amellyel az ember hatni akar Istenre, hogy kegyelemre hangolja Őt (18). Isten kegyelme, bocsánata nem válasz az ember vallásos buzgóságára, böjtölésére, farizeusi kegyességére, hanem az Ő szabad kegyelmi döntésének ajándéka. Tehát ebben az örömidőben böjtölni ugyanolyan képtelenség, mint egy lakodalomban.
Márk teológiája hangsúlyozza ki leginkább Jézus igehirdetésének radikalitását. Márk azt tartotta, hogy Jézus tanítványai nem böjtöltek, és Jézus maga sem böjtölt (18; Máté 11,18). Ezért, ha jönnek majd napok (20), amikor a húsvét utáni gyülekezet visszatér a böjthöz, az is igazából ellentmond Jézus abszolút igényének. Hiszen a feltámadott Úr húsvét után is velünk van, Igéje által, mindenkor: ezért a húsvét utáni idő is az üdvösséges öröm ideje. Az az új, amit Jézus hozott, olyannyira összeegyeztethetetlen a korábbi régivel, mint a régi ruha és az új anyagból arra varrt folt, a régi tömlő és az abba töltött új bor (21–22); mint a lakodalomban a böjt.
Mindezt átgondolva, megkérdezhetjük, hogy hol van belőlünk ez a valódi, jézusi, evangéliumi öröm? Ez az öröm nem rajongás. Hiszen a rajongás nem vesz tudomást arról, hogy Jézus visszajöveteléig még feszültségben élünk, ezernyi baj között. Mégis, a krisztusi kegyelemből táplálkozó öröm folyamatos, mindenkori, a körülményektől független öröm, az Úrban (Filippi 4,4); a bizonyosságból fakadó öröm. Urunk, növeld a hitünket! (Lukács 17,5)