Sashalmi-Fekete Tamás történész-magyarságkutató életében összeér Somogyország Erdélyországgal. Pályakezdőként együtt tanítottunk, és barátságunk akkor sem szakadt meg, amikor 2012-ben több száz kilométerrel keletebbre költözött. A korona hullámzásának alábbhagyását követően örömmel láttam vendégül családjával együtt, és faggattam őt múltról, jelenről, közeljövőről. Csillagos égbolt alatt elevenedett meg Mátyás újraválasztása, márcadó, Szent László legendája, vérmedve, Cumania, felnőtt konfirmáció, hagyományőrzés, szivárványos mesekönyv, és sok egyéb érdekes téma.
Szakácsiskolától a magyarságkutatásig hosszú út vezetett. Mesélnél erről?
Szüleimnek nagyon sok mindent köszönhetek – pedig ez nem az Oscar-díj átadás –, minden hétvégén vittek valahova: természetbe, várakhoz, történelmi nevezetességekhez. Igazából, ha megnézem, mindkét szülőm szellemisége bennem él. Édesanyám pedagógus, én is az lettem; Édesapám katona volt a taszári repülőezrednél, és bennem is itt van a harcművész katonai hagyományőrző. Hálás vagyok nekik, mert minden iskolatípus a saját választásomon alapult, ami hatalmas dolog egy katona apa és pedagógus anya környezetében, s ők mégis engedtek szabadon dönteni. Persze próbáltak terelni, de hagytak a saját utamon járni. A vendéglátóipari szakközépiskola úgy jött, hogy szerettem főzni és lázadni. A bátyám a Táncsics gimibe járt, és annyit szenvedett, hogy én nem akartam odamenni. A tanulmányi eredményeimmel nyilván csont nélkül bekerültem szakközépbe, de az iskolatársaim szellemileg nem voltak partnereim, és nem kaptam művészeti nevelést sem. Később rájöttem, hogy nem volt túl jó választás az az iskolatípus. Érettségi után a tanítóképző főiskolára jelentkeztem, bátyám és anyukám példáját követve. Akkor le akartak beszélni, mondván a pedagógus pálya nem elismert, de nem adtam fel, mert a gyermekek szeretete erősebb volt.
Igaza lett a családodnak a pedagógus pályával kapcsolatban?
A pedagógus szakma nagyon szép, én egyáltalán nem bántam meg, sőt kimondottan örülök, hogy pályakezdőként a református iskolában egyből úgy kezdhettem, hogy írás-olvasást taníthattam. Ennek a tudásnak az átadása az egyik legszebb dolog a természetismeret tanítása mellett. Varázslattal lehetett eléjük adni a teremtett világ csodálatos szépségét és a természet tiszteletének továbbadását.
Tanítóképzősként az ember- és társadalomtudomány szakot választottam, ami feljogosított arra, hogy 5-6. osztályokban történelmet tanítsak. Bertalan Péter tanár úr, aki jelenleg a Veritas Kutatóintézetnél van, nagy hatással volt rám, és neki köszönhettem, hogy később a Pécsi Tudományegyetemre tovább mentem. Ez ahhoz kellett, hogy szakmailag megfelelőnek érezzem magam ahhoz, hogy egy középkori lovagrend vezetője legyek, és középkori harcászatot tanítsak.
Azt hiszem, így kerek a történetem, hogy mindent IS ki akartam próbálni, mindig a magam feje után mentem, engedték, hogy menjek, megégettem magam, s ahogy terelgetett Isten az utamon, attól függően, hogy milyen talentumokat kaptam, attól függően mentem az úton. Visszanézve kanyargósnak tűnik, mégis nagyon logikus lépések voltak.
A kétezres évek elején a kaposvári református iskolában a fekete hollóktól zengtek a gimis osztályok. Tanév végén, az úgynevezett történelmi napon színvonalas bemutatót tartottatok, mert mindig sok energiát fektettél bele. Ez jellemző rád életed különböző területein is?
Igen, mert ha lelkesedés nincs bennem, akkor nem tudom csinálni. Csak akkor tudok valamibe energiát fektetni és megvalósítani, ha teljesen ráfordulok arra az adott dologra. Ahhoz nekem mindig kell egy plusz. Most a nemzetközi tatárjárás konferenciát szervezem, és teljes érzelmi energiával és értelmi kapacitással fordulok felé, mert érzem, hogy az, ami kipattant a fejemből, vagy ahogyan terel a jó Isten egy téma felé, az nem véltelen. Folyamatosan jönnek megerősítések annak megvalósításával kapcsolatban, amit én találtam ki. Ez olyan sokszor megismétlődött az életemben, ezekre tudatosan figyelek már.
Miket valósítottál meg eddig?
Hú, nagyon sok mindent. Több mint ötszáz hagyományőrző rendezvény volt a kezem alatt: rendhagyó történelem óráktól kezdve táncbemutatókon át lovagi tornákig. Amire nagyon büszke vagyok, az a Patcai Országos Lovagrendi Találkozók, ahova az ország minden szegletéből össze tudtam hívni a csapatokat. Ott egy olyan játszóteret adtam a Katica Tanyával közösen – lényegében a hagyományőrzőknek készült egy palánkvár –, ahol ki tudtuk próbálni és meg tudtuk élni, hogy milyen egy igazi ostrom várkapu betörésével, tüzes nyilazással. Agyaggolyókkal dobálták meg a páncélos lovagok fejét, és a morzsalék bement a szemünkhöz, és így éltük át, hogy milyen egy igazi ostrom. Egyszer begyulladt a szakállam egy tüzes fonattól, amire nem számítottam, mert úgy gondoltam, hogy talpig páncélban védve vagyok, semmi nem árthat nekem. Aztán elkezdett pörkölődni a szakállam, csapdosni kezdtem, hogy eloltsam, s miközben erre figyeltem, leütöttek egy csatabárddal.
A másik büszkeségem a 2008-as Mátyás ünnep. Számomra egy hihetetlen eredmény, hogy a reneszánsz évében, miközben a baloldali kormányzat nem igazán mozgatta meg magát Mátyás királlyá választásának 550. évfordulóján, akkor én, a senki Somogyból, tizenhat lovagrendet össze tudtam hívni, ami közel háromszáz embert jelentett (gólyalábasok, dobosok, harcosok, udvarhölgyek, zenészek). Mindezt semmi pénzből! Senki nem kért egy fillért sem, akit felkerestem. Elmondtam: itt egy nemes ügy, menjünk fel a budai várba, játsszuk el Mátyás újraválasztását. A Szent György Lovagrendtől kezdve a miskolci templomosokon át a szentesi harcosokig jöttek az emberek. Egésznapos programot adtunk, és a jó ügy mellé odaállt a Hadtörténeti Múzeum háttértechnikával, és a második kerületi rendőrkapitányság helyszínbiztosítással. A köztársasági őrezred meg kezdetben értetlenül állt anno, hogy fegyverekkel kívánunk elvonulni a Sándor-palota előtt. Mintha nem az ünnepet nézték volna, és mintha nem értették volna, hogy ez egy civil kezdeményezés. Végül semmi atrocitás nem volt, a helyi lakosokat sem zavarta. Kicsi kínaiak filmeztek minket, de sajnos a magyar sajtóban kevésbé jött le. Inkább Somogy megyében csapódott le, mert tudták, hogy én szerveztem. Számomra döbbenetes, hogy a reneszánsz évében, amikor a baloldali kormányzat megyénként külön felelősöket nevezett ki, akik kaptak autót, laptopot, kiemelt fizetést, még arra sem méltattak, hogy válaszoljanak egy e-mailben. Sőt még arra se volt eszük, hogy saját zászlajuk alá berakják ezt a rendezvényt, mint utólagosan felmutathatót.
Téged azonban az érdektelenség és az elismerésnélküliség nem állít meg, ugye?
Az az igazság, hogy amikor olvasok valamit és találok valami nagy kincset, különlegességet, akkor bennem fiatal koromtól kezdve az a vágy van, hogy megosszam másokkal. Például egyszer a kaposvári református iskola diákjaival a zselickisfaludi erdei iskolába mentem, és „véletlenül” szembe jött velem egy táblán, hogy Márc domb a neve az egyik településrésznek, és márccal adóztak a somogyiak. Utánanéztem, kiderült, hogy ez mézsör. Rájöttem, hogy nemcsak a vikingek itták, s egyre inkább érdekelt, hogy hogyan készült. Különböző hagyományőrző körökben mások is próbálgatták elkészíteni, aztán az egyik nemzetközi visegrádi palotajátékokon már azzal vártak minket. Ez egészen odáig nyúlt, hogy jelenleg Székelyföldön az egyik csapattársunk élelmiszermérnökként kitűnően államvizsgázott a Sapientián (Kolozsváron Erdélyi Magyar Tudományegyetem – szerz. megj.), és a középkori mézboroknak lett a szakértője. Hosszú, másfél évtizedes dolog lett abból, amit megláttam Zselickisfaludon, majd másoknak elmondtam, és ők vitték tovább, és lett belőle egy különleges dolog, hogy mára egy egész brand van felépítve, és egy vállalkozást indíthat ebből a fiatalember.
Úgy érzem, van egy olyan látásom – ami Isten adta talentum –, hogy észreveszem a különlegességeket. Mindig utólag igazolódik, hogy valódi kincset találtam. Ezeknek az elismertetéséért szellemileg meg kell küzdenem. Például ha szakmabelieknek felvetek egy dolgot, akkor sokszor lehurrognak, mert nem vagyok akadémista, doktor vagy habilitált doktor, hanem egy egyszerű gyalogos vagyok, történész, akikből sok van. Ugyanakkor mégiscsak én hívom fel a figyelmet arra, hogy 1506-ban Tomori Pál, a későbbi kalocsai érsek, a mohácsi csata hadvezére azt mondja a székelyekről a királynak írt levélben, hogy még mindig abban hisznek, hogy akit ők agyonütnek, az a másvilágon a szolgájuk lesz – ez visszavezethető a Lehel kürtjének mondájára –, és ennek következtében őt úgy megverték, hogy el kellett menekülnie és újra kellett sereget toboroznia. Mondok egy másik példát arra, hogy miként kell megküzdenem az általam meglátott igazságért. Tavaly a művészettörténészek majdnem elkaszálták a kutatásomat. A székelyszentléleki római katolikus templom északi falának külső falképeiről megállapítottam, hogy egységes keretben, egymás mellett úgy van lovasként ábrázolva Szent György és Szent László, hogy annak a mondanivalója nem véletlen. A Székelyudvarhely felé érkező zarándokok messziről látták ezt a színes képet. Székelyföld a magyar királyság keleti katonai határvidéke, és ez a két harcos szent védelmezőként egymás mellett látható. Szent György a sárkányt döfi le, Szent László pedig a medvét. Ám mivel ismeretlen volt a medvével küzdő Szent László legendája, és nincs ilyen másik ábrázolás, amikor én felvetettem, és megjelent a hosszú tanulmány, akkor igyekeztek negligálni. Ugyanakkor közben a Magyarságkutató Intézettel igenis megtaláltunk egy latin nyelvű forrást 1509-ből. Ez publikálás alatt van, a Honismeret folyóiratban jelenik majd meg augusztusban, úgyhogy még nem mondhatom el, de az a lényeg, hogy Fehér Bence professzorral fordítottuk le. A krakkói tudós arról ír, hogy váradi jobbágyok ezreit pusztította el a vérmedve, amitől végül Szent László szabadította meg a népet. Magyar Zoltán néprajzkutató felhívta a figyelmet a mondára, de hogy vajon hol lehet a forrásban, ezt kellett megkeresni. Várom, hogy megjelenjen, mert ez alátámasztja az én falképelemzésemet. Sorra vettem a Szent László arctípusokat, koronáját, fegyverzetét, a gesztust, öltözéket és a művészettörténeti párhuzamokat, ennek ellenére nem akarták elismerni a megállapításaimat. Sajnos ki kell mondani, hogy azt látom a tudományos életben, hogy tulajdonképpen egy kulturális háború megy, és nagyon rossz látni, hogy a tudomány is egy vallássá vált. Vannak csoportok, két nagyobb tábor, s ütik egymást – nem az a lényeg, hogy előbbre menjen a dolog és elismerjék egymás munkáját, hanem megy az árokásás és egymás akadályozása.
Mi alapján van ez a két nagyobb tábor?
Politikai nézetek alapján.
Ezek szerint a magyarságkutatás pártpolitika?
Az a vicces, hogy amikor én még nem láttam át azt, hogy milyen politikai erők befolyásolják a kutatásokat Magyarországon, és felvételt nyertem a kutatóintézethez, akkor odajött egy nálam fiatalabb kolléga, és megkérdezte, hogy te most politikai megrendelésre fogod írni a tanulmányaidat? Én nem is értettem a kérdését, csak néztem, mert számomra az, hogy politikai megrendelésre írni, az egy baromság, és óriási meglepetés volt ezt hallani. Nyilván mindenki a maga szűrőjén keresztül fogalmaz, és ez érződhet a szövegen. Engem azért vettek fel, mert az a néhány publikációm, és az előadásom az előadásmódommal együtt tetszett nekik. Attól lesz valaki jobboldali, hogy szereti a középkort, tiszteli Szent László királyt, és mondjuk nem egy francia uralkodót kutat?
Fontos hangsúlyoznom, hogy mi nem ülhetünk a babérjainkon, mert nagyon komoly elvárások vannak, a kutatóknak hozni kell az eredményeket. Hajtani kell, és eredményeket kell hozni, amiket széleskörűen kell publikálni, és meg kell ütköztetni mások véleményével. Bizony azt tapasztalom, hogy sajnos mielőtt az ember megszólalna, mivel ez egy fideszes indíttatásból létrehozott intézet, egyesek ezért bélyeget raknak egy csomó mindenre. Nem is az eredményt nézik, vagy hogy egy archeogenetikai kutatásnak komoly nemzetközi visszhangja van, akár a honfoglaláskori vezérsírok, akár a Hunyadi család azonosítása, vagy akár az abasári kutatások vonatkozásában.
Túl könnyen megbélyegeznek az emberek, ezt éltük meg, amikor a rendszerváltás környékén ideérkező erdélyieket románozni, felvidékieket szlovákozni, kárpátaljaiakat ukránozni kezdték. Erdélyből Dunántúlra sokan jöttek, viszont te Dunántúlról kerültél Erdélybe, ami ritkaság számba megy. Hogy érzed ott magad?
Természetesen a nyugati irányú vándorlás sokkal nagyobb léptékű, de az az igazság, hogy nem vagyok egyedül. Van ismerősöm Kőszegről, Keszthelyről, Debrecenből. Más-más indíttatásból, más-más korosztály, de általában házasság révén kerülünk oda ki.
Amikor tanultuk általános iskolában Trianont, akkor Büki Gyula bácsi – a kaposvári Gyakorló Általános Iskola igazgatója – a szocializmus idején ki merte mondani Trianon igazságtalanságait. S emlékszem, hogy miközben ő ezeket tanította, én a tankönyvi térképen ceruzával visszacsatoltam Erdélyt Magyarországhoz. Huszonévesen is vonzottak az erdélyi és a skóciai hegyek. Kiskoromban, amikor a szüleim elvittek nyáron a Balatonra, a déli partról sóvárogva néztem a Badacsonyt, Szigligetet. El is terveztem, hogy nyugdíjasként a Balaton-felvidéken élek majd, ám közbeszólt a szerelem, mert feleségem, Adrienn Székelyföldre való, magyart tanít a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kiss Gergely Református Kollégiumban. Egy Kárpát-medencei Református Középiskolák Találkozóján szerelmesedtünk egymásba.
Nagyon örülnek ott Erdélyben nekünk. Persze először kapjuk a gyomrozást a 2004-es népszavazás miatt, aztán jön a vállveregetés. Nagyon jól érzem magam Székelyudvarhelyen, megtaláltam a számításaimat Székelyföldön, de időről-időre a honvágy föltör bennem családomért, barátokért, a medve és farkas nélküli erdőinkért, ahol lehet nyugodtan sétálni. Hiszen nincsen ma Szent László, aki megvédjen a medvétől!
László király nincs ott, viszont te odakerültél. Milyen jelentősége van ennek?
Van bennem egy küldetéstudat, hogy nekem oda, a keleti végekre kellett mennem. Ez isteni elrendelés, nem lehetett másként. Egyrészt ott nem volt hagyományőrzés, szüksége volt az embereknek erre. Kialakult a családi alapú, familiáris rendszerű Arany Griff Rend, ami 25-30 ember életét és családi életét meghatározza. Várjátékokat szervezek, és összehívtam Székelyudvarhelyre a lovagrendeket, csakhogy kiderült, inkább román lovagrendek vannak, mintsem magyarok…
Várjál-várjál! A románoknak volt egyáltalán lovagrendje?
Sohasem. Ez a román lovagrendezés egyfajta kisajátítás: ahogy a szász kultúrát igyekeznek kisajátítani és beépíteni, a magyarral ugyanaz lesz a helyzet. Román lovagrend működik Medgyesen, Nagyszebenben, Brassóban, Vásárhelyen. Egyfajta homogenizálása megy az odacsatolt területeknek a színes kultúrák eltörlésével. Nem is tudom, hogy a regáti területeken a tatároknak van-e még egyáltalán önazonosság-tudatuk, mert a románosítás nagyon erősen folyik minden területen. Én sajnálom, hogy a románok nem ismerik fel saját gyökereiket attól, hogy a dákó-román elmélet a politikai nyelvezetben egyfolytában jelen van. Míg a tudományos életben már sokkal nyitottabbak, és normálisan Árpád-kori magyar királyság korszakáról beszélnek egy régészeti feltárásnál. Például elismerik, hogy a barcasági Földvár középkori lakói magyar etnikumúak voltak. A tudományban megtörtént a váltás, de a politikum nem tud váltani, és a köznapi ember agyában az van, ami a politika felől érkezik. Ezért a román ember fejében román fejedelemség van, ami a rómaiak óta folyamatos, és a székelyek csak egy elkallódott dák törzs. Tehát ilyen butaságok vannak a fejükben, és nem ismerik fel a saját gyökereiket, például a kun gyökereket, Basarabnak és az uralkodócsaládnak a jelentőségét. Román történészek szerették volna genetikai kutatásokkal ezt véghezvinni, és igazolni, hogy régen ez a terület Cumania volt, ahogy a térképeken is így szerepelt. A román nyelvben rengeteg kun szó van, egyeznek a Codex Cumanicusban lévő szavakkal. De tagadják, és ezt a kutatást az akkori kultuszminiszter nem engedte. Próbálták kivinni Angliába ezt a kutatást, de úgy elcsendesítették őket, hogy semmit nem hallani felőlük.
Kicsit visszakanyarodva a beszélgetés fő sodrához, hadd kérdezzem meg, hogy a belső-somogyi Darányba visszanyúló református gyökereiden keresztül megkapott hagyatékot mennyiben vitted magaddal Székelyudvarhelyre, és mennyire tudsz kötődni az ottani református egyházhoz?
Ez nem ilyen egyszerű, a családom kevert felekezetű és sokféle gyökérrel rendelkezik. Édesapám anyai nagyszülei horvátul beszéltek egymás között, ha azt akarták, hogy a gyerekek ne értsék, miről beszélnek. Apai nagyszüleim pedig Pannonhalma környékéről származó Spárniczok, amely nevet a katonai pálya miatt a Horthy korszakban nagyapám Sashalmira változtatott. Ezen felmenőim echte katolikusok voltak, és ebbe jön még bele az én Édesanyámnak az apja, aki egy katolikus lengyel nemes volt, aki a második világháborúban beleszeretett egy darányi magyar református leányba. Tehát van egy markáns katolikus oldala a családnak, ami igazából a hitemben soha nem jelent meg, mert Édesanyám és anyai Nagyanyám révén a reformátusság erőteljesebb volt. Ráadásul Apu katonatiszt volt a Kádár-korszakban, nem gyakorolhatta a vallását, ez kikopott nála. Az én szememben és lelkületemben az Istennel való közvetlen kapcsolat bármely templomban érzékelhető.
Nálam a vallásosság rejtőzve volt, és a személyes hitem szempontjából igazán lényeges, hogy a kaposvári református iskolába kerültem tanítani. A tanítóképző elvégzése után egyből a református iskolába mentem állásinterjúra. Sose felejtem el, hogy az igazgatói ajtaja mellett volt egy nagy barna tábla, hogy „ti mindnyájan testvérek vagytok”, és az hatalmas lelkesedést adott nekem. A rövid állásinterjún megkérdezte Zoli bácsi (Bellai Zoltán kaposvári lelkipásztor – szerz. megj.), hogy vallásos vagyok-e és járok-e templomba. Hát, akkor megmondtam nyers őszinteséggel, hogy nem gyakoroltatták velem a szüleim a hitet, de hiszek Istenben, templomba nem járok, mert az erdőben mondott imáimban közelebb érzem magamhoz Istent. Akkor elmosolyodott, kiküldött, majd visszahívott és azt mondta, enyém az állás. A templomba járás felnőttként alakult ki már, hiszen gyermekként nem láthattam ezt a szüleimtől. Felnőtt konfirmandus voltam, és nagyon élveztem azokat az órákat, mert szabadon lehetett beszélgetni és kérdezni.
Igazából ezt a felnőttként való megerősíttetést vittem el magammal Erdélybe. Más íze van az ottani reformátusságnak, sok archaikus megjelenéssel. Az egyház a nemzet megtartó ereje is.
Fontos számomra a szabadság és a szabad választás. Ebből következően nem területi alapon járok templomba, hanem eldöntöm, hogy ki az a lelkész, akihez kapcsolódok. Számomra hiteles kell, legyen a gyülekezet vezetője. Eszerint választunk gyülekezetet a környékünkben. Szombatfalvára Bereczki-Orbán Zsolt lelkipásztorhoz járunk, aki feleségem munkatársa volt, és számomra hiteles ember.
Szintén fontos, hogy én nem egy, hanem sok lelkésszel tartom a kapcsolatot. Egyrészt a hagyományőrzés miatt, továbbá a rendhagyó történelemóráim kapcsán, az általuk megszervezett táborok révén. Egyfajta ökumenikus agyam van, mert unitárius lelkészek és katolikus papok is a személyes barátaim, akiket Istennel kommunikáló felkent személyeknek látok. Figyelem őket, hogy mennyire vannak közel az Úrhoz, és mennyire tudják a közösségeiket építeni, milyen erényeik vagy hibáik vannak. Sok jó ember van az ott szolgálók között Székelyföldön. Nagyon kellenek oda, és sajnálattal hallom, hogy Kárpát-medence-szerte lelkészhiány van.
Mint somogyi reformátust engem is jellemez a szilárd, konok akarat, és bennem is van egy büszke, törhetetlen gerinc. Ezt biztosan vittem magammal Székelyudvarhelyre. Ha azt szeretném megmutatni, milyen kincsem lett azáltal, hogy hívő ember lettem, akkor az a törhetetlen akarat. Pedig fiatalon többször megkaptam, hogy ilyenek az ikrek jegyében születettek, sőt anno tiniként még a Popcorn magazin horoszkópjában is azt olvastam, hogy semmiben nem mélyedek el és nem vagyok kitartó. Ezt elkezdtem tudatosan figyelni magamban, és szembe fordulni ezzel. Na, és ma már a kitartás egy szerzett talentumként van jelen az életemben. Körülöttem sokan feladták az iskolákat, a nyelvvizsgát, a lovagrendet, de én nem. Ez az akarat az évszázadok során a somogyi emberben a fennmaradás egyik fontos elemeként erősödött, és társult mellé a találékonyság, ahogy a székelyeknél a furfang, kezdve ott, hogy a hódoltság idején Somogyban azért fogyasztunk disznót, mert azt úgysem viszi el a török.
Már sok mindent mondtam, de mégsem adtam teljes választ, mert nehéz ez a kérdés Bogi, mert még ma is kutatom önmagamat és Istennel való kapcsolatomat. Három kicsi gyerek mellett alig van ideje az embernek elmélyülni, és az esti rövid hálaadáson kívül többet beszélgetni Istennel.
Három kicsi és egy egyetemista gyermek édesapjaként biztos bőven van feladatod, mellette hagyományőrzéssel és kutatással is foglalkozol. Van egy leszűkített kutatási területed, aminek majd a végére tudsz érni?
Nem, hanem nagyon szerteágazó a területem. Amibe az utóbbi időkben beleástam magam az a Szent László-legenda falképei és annak szimbolikája. Ezzel kapcsolatosan lesz egy konferencia Budapesten, szeptember 6-án, amit most éppen szervezek. A témában egy egész könyvfejezetet írtam a Magyarságkutató Intézetnek, s persze majd szeretnék egy önálló kötetet is a későbbiekben. Több évszázadra meghatározó mintakincse volt ez a templomainknak.
Ezek a mintakincsek Erdélyben találhatóak?
Nem, hetven helységben lelhető fel Nagy-Magyarország szerte. Az látszik, hogy a Hódoltság idején nagy pusztítás ment végbe, úgyhogy a török által elfoglalt területen minimális a leletek száma, de azért van, pl. Ócsa, bihari területek, szabolcs-szatmári területek. Ez az egész Kárpát-medencére jellemző szimbólumcsoport, régi sztyeppei gyökerekre vezethető vissza. A régi lovas népek hagyományai és az egyházi mintakincs keveredik benne, a keleti gyökereket sok apró részlet bizonyítja. De nem csak ez az egy kutatási területem van, hanem 2008 óta a székelyek középkori történetének megismerése – fegyverzet, mentalitás, viselet, szokásrendszer – foglalkoztat, és elmaradhatatlan mellőlem a középkori harcművészet, amiből annak idején a Pécsi Tudományegyetemen a szakdolgozatomat írtam. Nyilván egy harcos rend vezetőjeként nem szólalhatok meg úgy, hogy ne lenne elmélyítve a tudásom.
Egyébként minden lovagrend vezetője ilyen tudatos, vagy akadnak bliccelők?
Az az igazság, hogy mindegyik fajtából ismerek. Van, aki a showra megy rá, és még a felszerelés sem korhű. De van egy olyan folyamat, ami már 2000-es évek második felében elindult a magyar hagyományőrzésben, a korhű öltözetek mellett a vívókódexekre alapuló harcászat bemutatása.
Milyen közös vonások vannak László király és közted?
Szakállasok és magasak vagyunk! Teljes szerénységgel ennyit tudok mondani, mert hogy ő milyen volt, azt a legendák és történelmi mondák elénk tárják, de hogy én milyen vagyok, arról hogyan áradozhatnék? Szent László példakép nekem: nagy harcos, ugyanakkor szerény jellem. Vissza tudott lépni Salamon javára, aztán nem tolta félre a bátyját, Gézát, pedig az Árpádoknál a testvérviszály gyakori volt. Nem volt hataloméhes, és ez a legszimpatikusabb benne.
Magadhoz közelinek érezted Szent Lászlót, ezért kezdted kutatni őt?
Ez a szerep tulajdonképpen 2003-ban rám égett, amikor Somogyváron el kellett játszanom Szent László királyt a Fekete Hollók Rendjének bemutatóján. Udvari jelenetekkel díszítve, magát a lányrabló kun legendáját játszottuk el a somogyvári bencés apátság romjai között. Ebbe a szerepbe nagyon beleéltem magam, és amikor feleségemmel, Adriennel megismerkedtem, akkor ő tekintett le rám az erdélyi falképekről. Csodálkoztam, hogy milyen sok templomban van Szent László ábrázolás, mert ezt az egyetemen sem tanítják. Elkezdtem kérdezni a lelkészeket és a művészettörténészeket, ki foglalkozik a témával egyáltalán, mert alig lehetett már könyv formátumban megszerezni László Gyula könyvét, vagy Fetich Nándor, Nagy Géza munkáit. Az kezdett érdekelni, hogy miért ezt a legendát festik meg ilyen sokszor a templomokban, miért ugyanabban a pozícióban ábrázolnak, ki az a kun, akivel szembe kell szállni, hogy lehet az, hogy a kun nem kisebb nála, sőt még a színeket is átveszi a királytól.
Ez a kun nem inkább besenyő volt? Bocsáss meg, nyilván nem vagyok műveltebb nálad, de én besenyőként hallottam róla, s lehet, hogy másnak is kérdés ez az olvasók között.
Akik László idején betörnek a mi területünkre, azok tulajdonképpen úzok, besenyők, kunok. Csak a néphagyomány összefoglalóan kunoknak mondja őket.
Tudod mi az érdekes még? Neked az életutad vezet nyugatról keletre, Szent Lászlónak pedig a csontjai utaztak nyugatról keletre.
Jaj, igen! Bár megjegyzem, szakmai vita van erről, és vannak, akik szerint egyenest Nagyváradon temették el, és nem Somogyvárról vitték el a testét. Visszatérve az alázatosságához, a hatalomról való lemondás, ami miatt csodálom a királyt, bennem is megvan. Sokszor elvárták tőlem közösségek, hogy legyek vezető, de nem mindig könnyű ezt felvállalni, és nem mindig érzi úgy az ember, hogy jó vezető lenne belőle. De úgy hozta a sors, hogy 18 évesen civil egyesület elnöke lettem, aztán huszonévesen a lovagrend vezetését bízták rám. Nem szeretem az első helyet, de nem a kötelezettség miatt, hanem mert a háttér kemény. Huszonévesen városvezetőkkel és komoly cégtulajdonosokkal tárgyaltam, s elém tolt jogi szövegek aláírását vállaltam rendezvényekkel kapcsolatban. Erről lila fogalmuk nincsen azoknak, akik csak eljönnek egy bemutatóra, és megjegyzik, hogy megint téged mutat a tévé, rólad ír az újság. Ez a vezetői szerep rám ragadt, pedig nem akartam. Lászlóban is ezt látom, egyszerűen királlyá kellett válnia. Igazodási pont volt ő a saját korában, nem véletlenül kérték fel az első keresztes hadjárat vezetőjének. Az egyházmegyék és törvények megerősítése mellett a keletről betörő népekkel szemben is sikeresen óvta országunkat, sőt Horvátország is a magyar uralkodóház kezébe került. Lászlónak Európa-szerte nagy a tisztelete, s ezt melyik királyunkról tudjuk még elmondani? Ő egy olyan személyiség volt, akire felnéztek az emberek, és büszkén mentek a csatába nevével az ajkukon.
Nem lehet, hogy ez egy imázs, amit a szentté avatás felépített és megerősített?
Tény, hogy megerősíti a szentté avatás az ő emlékezetét, de a nagy tisztelet már életében és közvetlenül a halála után kialakult iránta. A sírja istenítéleti párviadalok és eskütételek helyszíne, s a legendát már a 12-13. században lejegyezték, tehát nem alaptalan és mesterkélt felépített kép ez.
Ahogy most magyarázol és megértetsz különböző dolgokat, felmerült bennem a kérdés, vajon nem hiányzik neked a tanítás?
Volt idő, amíg hiányzott, de végül is a rendhagyó történelemórákkal megmaradt a tanítás egy szelete az életemben. Az a bajom, hogy nagyon nehezen tűröm a megkötöttségeket, valószínűleg a nagy szabadságszeretet miatt. Ezért az, hogy tizenkét évig óráról órára végigvittem az osztályomat – úgy szoktam mondani, hogy a homokozótól az érettségiig –, tőlem nagyon nagy dolog. A kutatói munka másféle kötöttség, és ebből adódóan több szabadság is van benne.
Tényleg, hogyan jött az életedbe a Magyarságkutató Intézet? Jelentkeztél egy álláshirdetésre?
Nem-nem, épp a mai napon mondtam Feleségemnek, hogy Isten akaratából jókor voltam jó helyen, és mertem talpraesetten a saját erőmet latba vetni. Az történt, hogy 2019-ben a pápalátogatással kapcsolatban szervezték a csíksomlyói búcsú előtti napok programjait a frissen megalakult Magyarságkutató Intézet munkatársai. Akarták, hogy legyen egy huszonöt fős gárda, akik váltják egymást Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Tusnádfürdő és Sepsiszentgyörgy városaiban forgószínpad-szerűen azokon a helyszíneken, ahol zarándokok fognak megszállni. A szervezők azért kerestek meg, mert van egy honlapunk, a www.szentlaszlo.com, ahonnét szerettek volna elkérni egy fotót. Szóba elegyedtünk, és felajánlottam a kutatási témámmal kapcsolatos előadásomat. Addigra már volt egy renomém, mert már Európai Uniós pályázattal megfordulhattam Kassán, Máriapócson, Háromszéken előadást tartva a falképekről. A főigazgatónk, Dr. Horváth-Lugossy Gábor meghallgatta az előadásomat Tusnádfürdőn, Böjte Csaba otthonában, és ezen a ponton értjük meg, miért kellett végigjárnom a kanyargós életutamat. Mert úgy kellett előadást tartanom adott témában, hogy hallgattak pici általános iskolás gyerekek, nagy középiskolások, az őket felügyelő pedagógusok, és a történész-régész kollégák. Nem kis kihívás úgy előadást tartani, hogy minden generációnak adjál valamit, és ne unja. Te tudod, mint lelkész, milyen óriási feladat ez a templomban. Végül is olyan jól sikerült az az előadás, hogy egy külső kutatói állást felajánlottak. Azonban az azt követő időszakon van már a hangsúly, a megerősítés, hiszen komoly publikációkkal rukkoltam elő a 2020-as évben Szent Lászlóról és Nimród nagykirályról. Előző évben másik nagy eredményem egy saját szervezésű konferencia Székelyderzs templomerődjében, az előadásokból egy tanulmánykötetet szerkesztettem. „A Székelyek a keleti végeken – Harckészültségben minden időkben” című könyv kis tükre lelkemnek, önmagáért beszél, közös összefogás több kutatóval, már kapható Magyarországon is.
Minden eddigi dolgot tudsz kamatoztatni, és nem volt semmi felesleges időpazarlás az életedben?
Végül is, igen. Például a Covid alatt szakácsnak kellett lennem. Kéthetente egyszer vásároltam be, és terv alapján főztem a családnak, figyelembe véve a különböző ételallergiákat. Ezért duplán nehéz volt a kihívás, és egy idő után kicsit bele is fáradtam a karantén-konyházásba.
Te a múlt történéseivel és összefüggéseivel kapcsolatban igencsak tájékozott vagy, ugyanakkor a mai korban élsz. Közéleti folyamatokról, nézetek térnyeréséről és különböző nemi identitással kapcsolatos megmozdulásokról mi a véleményed?
Nekem a szabadság eszméje az első és a szabadság tisztelete, ennek ellenére – ahogy a régi birodalmakat és embereket ismerem, látom a ciklikusságát – úgy gondolom, hogy a szabadságot megfelelő mennyiséggel kell kapja az ember. Különben átmegy szabadosságba. Magamon is ezt tapasztalom: ha nem rendszerben gondolkodom, és nem rendelem magam alá a törvényeknek, amik Isten adta törvények, valamint kialakult bölcseletek, erkölcsi normák, akkor széthullik az egész. Ha a szabadság szélsőséges formája, azaz a mai liberalizmus nyomán engedjük, hogy mindenki azt csinálhat, amit akar, abból egy hatalmas nagy káosz lesz. Én konzervatív emberré váltam. Igyekeztem a politikától távol maradni, de nem tudok. Egyszerűen fel kell emelnie az embernek a szavát, és el kell mondania a véleményét, amikor az azonos nemű kapcsolat túlzott magamutogatássá válik.
Miközben egyetértek veled, hadd kérdezzek vissza a másik oldal „prókátoraként”: a hagyományőrzés is magamutogatás, nem?
Van a hagyományőrzésnek egy olyan oldala, hogy mutassuk meg magunkat, a tudásunkat, és ez tűnhet magamutogatásnak azok számára, akik nem szeretik a militáns dolgokat. De a hagyományőrzésnek van egy időtálló üzenete: emberek alárendelték sorsukat, és hazájukat megvédték, életüket áldozták, amikor kellett. Mint az én Nagyapám a második világháborúban, vagy egyéb felmenőim. Amikor azonban csak öncélú magamutogatásról van szó, olyan céllal, hogy márpedig az én dolgaimat mások torkán le akarom nyomni, szerintem ez káros. Nehéz ügy. Bár nem vagyok borúlátó ember, de úgy látom, az emberi történelem példáit látva az erkölcs megint egy lefele tartó pályán halad, rossz irányba mennek a dolgok.
Ezt távolról szemlélve látod, vagy a bőrödön tapasztalod?
Volt egy negatív élményem. Az alsó tagozatos kislányom, egy finoman fogalmazva szivárványos mesekönyvet kapott ajándékba az osztálytársától az egyházi iskolában. Miközben tudva-tudják a szülők, hogy a feleségem a református iskolában tanít, én konzervatív, mondhatni archaikus erkölcsi rendszer szerint próbálok élni. Nem azzal van a baj, hogy valaki megvesz egy ilyen könyvet, hanem hogy nem gondolja végig, hogy kinek adja oda, ráadásul megspékeli egy olyan mondattal, hogy „hadd érzékenyítsünk titeket”. Hát érzékenyítsék azt, akinek szüksége van, mert én elég érzékeny lettem ettől. Ők nem ismernek minket, sem azt, hogy milyen nevelési móddal terelgetem a gyermekeinket, vagy hogyan tanítom az élet tiszteletére őket. Na de ebben a mesekönyvben nem éppen az élet tiszteletét olvastam, hanem egy nagyon torz világot láttam. Nem az évezredek alatt kicsiszolódott törvények vagy tapasztalások jönnek vissza hagyományos mesei rendszerben, hanem nagyon mesterkélt és hátsó szándék vezérli az egészet. Valószínűleg ilyen hátsó szándék vezette azokat is, akik ezt a könyvet adták, és nem hiszem, hogy ez egy megfelelő lépés és mód volt. A könyvet nem égettük el, összehasonlítottuk évezredek letisztult meseanyagával, és eléggé selejtesnek, gagyinak találtam én, aki Tolkien világán nőttem fel tinédzserként.
Az világos lett számotokra, hogy miért éppen titeket akartak érzékenyíteni?
Azért, mert túl konzervatívok vagyunk – legalábbis szerintük. Székelyudvarhelyen is van egy olyan csoportosulás, akik felsőbbrendűnek gondolják magukat, és nevelő célzattal akarnak másokat vezetni a maguk által tökéletesnek tartott útra. Én pont ennek a könyvadásnak a kapcsán döbbentem le, hogy egy tradicionálisnak hitt Székelyföldön is ennyire erőteljes befogadása lehet ennek a gondolkodásnak. Számomra ez óriási csalódás volt. S ebből született egy felismerésem is, hogy hályog van a szemünkön, Bogi! Azt gondoljuk, hogy majd elcsendesedik, nem ér el minket, miközben egyre közeledik. Nem nézek tévét, de a hírek eljutnak hozzám is, és látom, hogy az Egyesült Államokban legálisan rabolták ki a boltokat, és meg vannak félemlítve az emberek egy fordított rasszizmussal. Kihasználva a történelmi ballépéseket, a lelkiismeretre építve egy nagyon aljas folyamat indult el, ami megdöbbentett. Nekem eszembe jut a Visnu-puranának, egy ötezer éves indiai iratnak az a része, hogy az utolsó időket a „jó emberek döbbenete fogja jellemezni”; de eszembe jut János apokalipszise is a fenevadon lovagló fehérnéppel. Máskor is voltak megbotránkoztató dolgok, például a 80-as évek kaotikus együttesei, vagy szélsőségesen szexuális őrült emberek, és azt gondoltuk, hogy a palettán mindent kaptunk, de most ez egy olyan dolog, amit szervezettnek látok, egységesnek, jól kigondoltnak, és valahogy le tudja bénítani az eddig működő demokráciát. Most látszik igazán az európai demokrácián, hogy ki van öregedve, ezért nem tud reagálni az Ázsiából érkező tömegekre, demográfiai elöregedésre, önző életmódra, abszurd szexuális elgondolásra. Én egyébként nagyon sok párhuzamot látok a mai kor és a Római Birodalom végvonaglása között.
Post nubila Phoebus, azaz borúra derű. Ne fejezzük be ilyen borúsan a beszélgetést, inkább a nagy lélegzetvételű kérdések és válaszok után következzenek villámkérdések és villámválaszok!
Vers vagy tánc? Tánc.
Noé vagy Józsué? Noé.
Zakuszka vagy vineta? Zakuszka.
Róma vagy Konstantinápoly? Konstantinápoly.
Fém vagy fa? Ez nehéz, muszáj választani? Fa.
Jairus vagy Kornéliusz? Kornéliusz.
Betűvetés vagy szorzótábla? Betűvetés.
Szablya vagy pajzs? Pajzs.
Királyhágó vagy Zselic? Zselic.
Mester vagy tanítvány? Tanítvány.
