„Mélységes mély a múltnak kútja” – de ebből meríted mai vizedet – ha tetszik, ha nem.
A Tízparancsolattal való első kamaszos találkozásom legnagyobb bökkenője a bálványimádás tiltását kiegészítő rész, a „megbüntetem az atyák vétkéért a fiakat” kitétel volt. Micsoda igazságtalanság ez!?! Ez annyira nem jézusi, nem evangéliumi!
És ki is nyomoztam, hogy ez ráadásul a Biblián belüli ellentmondás is, hiszen Ezékiel próféta ugyancsak az egyéni felelősségről beszél a 18. fejezetében, amikor nekimegy az „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” korabeli izraeli közmondásnak: „Annak kell meghalnia, aki vétkezett. A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik a fia bűne miatt. Igazságáért csak az igaz kap jutalmat, a bűn pedig csak magát a bűnöst terheli.”
Arra már nem emlékszem, hogy akkor mivel csitítottak le az ifinket vezető, egyébként nagyon nyitott, kedves és tiszta igei látású fiatal lelkészek, de aztán lassan eljött az idő, hogy megértsem ennek a parancsolat-kiegészítésnek a mélyebb igazságát. Azt, hogy a bűnnek egész egyszerűen következményei vannak, konkrét hatása van, még akkor is, ha a bűnös megtér és megbocsáttatik neki. Tudod: törj össze egy tányért, mondd neki, hogy bocsánat és ragaszd össze. Ugyanaz, mint előtte volt? Na ugye…
A parancsolatban azokról van szó, akik „gyűlölnek engem”. A szülők istentelensége, öntörvényűsége, az „értékrendjük” (= bálványaik) tovább öröklődik, óhatatlanul hat a következő nemzedékekre. Szenvedélybetegség, verbális vagy fizikai bántalmazás, családi tabuk, játszmázások, hűtlenség, karrier kontra család, rossz szociális minták… társadalmi szinttől, tanultságtól vagy anyagiaktól függetlenül – sokszor tudat alatt – rendkívül erősen meghatározók. Vannak transzgenerációs traumák, nemzedékeken átívelő sérülések.
A múlt héten csöpp városkánk Kulturális Intézménye könyvbemutató estre hívta meg Grecsó Krisztián írót. A viharos idő ellenére nagyon sokan eljöttek. A közismert és méltán népszerű szerző ontotta magából a szót, a lebilincselő történeteket, csak mesélt és mesélt. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy ez konkrétan melyik könyvének a bemutatója volt, mert több írásmű szerzői háttere is előkerült. Szerintem inkább olyan életmű-bemutató lehetett ez inkább. Egy bizonyos szempontból!
Mert Grecsó Krisztián leginkább arról beszélt, hogy akár a Pletykaanyu vagy a Mellettem elférsz megírása hogyan segítette őt abban, hogy visszataláljon a családi gyökereihez, hogy a kamaszos és messze vivő lázadás és útkeresés után hogyan tudott visszakanyarodni gyermekkora örökségéhez. Megismerni, megérteni, rálátni – immár részben kívülről is – és elfogadni, feldolgozni. És így továbbélni tudni. Otthon lenni a családjában, nemzedékek és rokonok örökségében, és önmagában.
Nem szó szerint, de voltaképp azt mondta ki, hogy a „múltat végképp eltörölni” nem lehet, sem közösségi, sem családi-egyéni szinten. Lehet ezzel próbálkozni, de nem érdemes. Sérülésekből reflektálatlanul elmenekülni – nem ad gyógyulást.
És valóban, kiverekedheti magát valaki a mélyszegénységből, kitörhet abúzusból, szeretetlenségből, parentifikációból (gyermekként kapott felnőtt szerep terhe), családi „átok” alól, de az énjében feldolgozatlanul ott fog munkálni mindez. Meg lehet tagadni értéktelennek, elavultnak minősített értékrendet, de az ahhoz való viszony akkor is meghatározó lesz.
A szembenéző és tudatosító feldolgozásban nyújt segítséget a kontextuális lelkigondozás, melynek vallásfilozófiai antropológiai alapja, hogy az ember kapcsolati lény. Senki sem működő-élő, sem nem értelmezhető önmagában. Minden egyén identitása, énképe és önértéke emberi kapcsolatainak szövetében alakul ki, a közösségben, amiben él.
A szimmetrikus, egyenlő korosztályú kapcsolatainkban (szerelem, házasság, barátság, kollegialitás …) sokszor már csak azt éljük meg, amit az aszimmetrikus, vagyis nemzedékek közötti kapcsolatainkban (szülőktől, nagyszülőktől és rajtuk keresztül az ősöktől) kaptunk. Lehet ez áldás és lehet átok, de megragadni és – ha kell – fordítani rajta csak akkor tudunk, ha felismerjük a saját döntési lehetőségünket.
Ez a döntés egyrészt az önreflexió, a tudatosítás, a feldolgozás, az örökség vállalása és átalakítása – ami érték lehet benne – hagyatékká. Másrészt ugyanekkor az Isten elé vitele mindennek. Ahogy a Prédikátor könyve mondja: „Isten visszahozza, ami elmúlt”, vagy más fordítás szerint: „Isten újra fölkeresi velünk a múltat, ami hozzánk tartozik.”
Nem magányosan kell megküzdenünk az örökséggel, hanem Istennel együtt idézhetjük fel és dolgozhatjuk fel. És érvényesnek tekinthetjük szüleinkre, nagyszüleinkre, minden elődünkre, egész családunkra és önmagunkra is, hogy a prófétai, amúgy roppant igazságos kijelentést: „Annak kell meghalni, aki vétkezett” felülírja a kegyelem evangéliuma. Mert az halt meg értünk és helyettünk, aki nem vétkezett! Apák bűnéért, anyák bűnéért, fiak bűnéért, leányok bűnéért, szülők mulasztásáért, családok torzulásáért, nemzedékek átörökített sebeiért… mindenkiért.
Megbocsáttatott és megbocsáthatunk és meg fog bocsáttatni nekünk. Véget érhet minden átok. Mert bár „megbünteti” az atyák vétkéért a fiakat három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölik Őt, de irgalmasan bánik ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretik Őt. Az Ő kezében az összetört-összeragasztott tányér ugyanaz nem lesz. De valami egészen új és különleges és megtalált önmaga – igen.
