A napokban nagyot ment egy azóta mémesült kép a közösségi médiában, amely a templomi „megfelelő” öltözködést igyekezett bemutatni. Megtudhattuk belőle, milyen hosszú legyen a szoknya, meddig érjen a nadrág, mennyit takarjon a felső, és miféle lábbelik, ruhadarabok nem illenek Isten házába. Értem én a jó szándékot. A készítők valószínűleg nem akarták elriasztani az embereket, hanem igyekeztek felhívni a figyelmet, hogy a templom Isten háza, ezért különleges hely, ahová illik tisztelettel belépni. Mégis azt gondolom, hogy az ilyen képeknek több a káruk, mint hasznuk. A templom ajtajában ugyanis nem dresszkód-ellenőröknek kellene állniuk, hanem olyan embereknek, akik örülnek annak, hogy valaki belépett.
Amikor 35 évvel ezelőtt először templomba mentem, nem feleltem volna meg ennek az öltözködési útmutatónak. Kopasz voltam, rocker műbőrdzsekit viseltem, a lábamon pedig vasutas bakancsot, népszerű nevén surranót hordtam. Nem tudtam és nem különösebben érdekelt, hogy mit illik felvenni egy református templomba, és valószínűleg nem is volt olyan ruhám, amely megfelelt volna a hagyományos gyülekezeti elvárásoknak. Abban a szerelésben léptem be, amely akkor az identitásom része volt. Nem alkalomhoz öltöztem, hanem önmagamat vittem oda. És befogadtak, sőt szerettek. Nem tették szóvá a dzsekimet, nem nézték rosszallóan a bakancsomat, noha nyilván gondoltak róla valamit. Nem magyarázták el, hogyan kellene viselkednie és öltözködnie egy rendes keresztyén fiatalembernek. Szeretettel fogadtak, és számomra ez volt az első hiteles benyomás, ha úgy tetszik, igehirdetés. Mielőtt bármit megértettem volna a kegyelemből, megtapasztaltam valamit belőle. Azt, hogy van egy közösség, amelyben nem kell előbb megváltoznom ahhoz, hogy helyet kapjak. Úgy fogadnak el, úgy szeretnek, ahogyan vagyok.
Ha akkor fennakadnak az öltözetemen, ha jó szándékú életvezetési tanácsokkal látnak el, vagy éreztetik velem, hogy legközelebb valamivel templomképesebb külsővel kellene megjelennem, ma valószínűleg nem itt lennék. Többet nem léptem volna be azon az ajtón. Nem azért, mert annyira ragaszkodtam a műbőrdzsekihez, hanem azért, mert megértettem volna az üzenetet: előbb válj olyanná, amilyennek mi látni szeretnénk, és majd utána jöhetsz Istenhez.
Csakhogy az evangélium éppen fordítva működik. Jézus nem azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfelelően fel vagytok öltözve.” Nem kéri, hogy előbb tegyük rendbe a megjelenésünket, az életünket, a kapcsolatainkat és a hitünket. Azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” A meghívás alapja nem az alkalmasság, hanem a teher, a fáradtság és a vágy. A meghívás nem azoknak szól, akikkel minden rendben van, hanem azoknak, akiknek szükségük van Istenre. A betegeknek van szükségük orvosra, nem az egészségeseknek.
Ha a megjelenés lenne a belépő, meglehetősen különös helyzetbe kerülnénk a Biblia egyes szereplőivel is. Az ószövetségi próféták közül a legtöbbjüket ma nem engednénk be a templomba. Ézsaiás három éven át mezítláb és felsőruha nélkül járt prófétai jelként. Illés szőrös ruhát és bőrövet viselt, ami már akkor sem volt divatos. Keresztelő János teveszőr ruhában élt a pusztában, bőrövvel a derekán, és a talán a személyes higiéniára sem volt túl nagy figyelme. Egy elegánsabb gyülekezeti rendezvényen bizonyára félrehívták volna őket, hogy szeretettel jelezzék, hogy van nálunk néhány bevett kulturális szabály.
Pedig éppen ők emlékeztettek arra, hogy Isten nem feltétlenül ott és úgy jelenik meg, ahol és ahogyan mi kulturálisan elképzelhetőnek tartjuk. Sámuel könyvében hangzik el az a mondat, amelyet minden templomi öltözködési szabályzat elé oda kellene írni: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” Mi a ruhát látjuk, Isten az embert. Mi az alkalomhoz illő megjelenést mérlegeljük, ő a terheket, a félelmeket, a reményeket és a kimondatlan imádságokat ismeri.
Természetesen van olyan öltözék, amely egy adott közösségben szokatlan vagy zavarba ejtő lehet. A ruházatnak van kulturális jelentése, és a másik ember iránti figyelemhez hozzátartozhat, hogy tekintettel vagyunk egy hely szokásaira. Az illendőség nem értelmetlen fogalom. A gond ott kezdődik, amikor a kulturális elvárásból lelki mérce lesz, az ízlésből pedig kegyességi követelmény. Amikor úgy teszünk, mintha a szoknyahossz, a váll takarása vagy a cipő típusa megmutatna valamit az ember Istennel való kapcsolatából.
A templomi közösség ráadásul nem lehet egy zárt kultúrájú rezervátum, amelynek jól körülhatárolható öltözködési szabályai vannak. Ha az egyház valóban missziói közösség, akkor reményeink szerint olyan embereknek is meg kell jelenniük, akik nem ismerik a szokásainkat. Olyanoknak, akik nem tudják, mikor kell felállni, mit kell mondani, hogyan kell énekelni, imádkozni, és milyen ruhát szokás felvenni. Ha mindenki pontosan úgy viselkedik és öltözködik, ahogyan azt mi megszoktuk, könnyen lehet, hogy már csak önmagunk egyre szűkülő köreiben pörgünk.
Aki először lép be egy templomba, talán hosszú belső út után teszi meg ezt a néhány métert. Lehet, hogy hónapok óta készül rá. Lehet, hogy gyászol, fél, beteg, válságban van, vagy egyszerűen csak szeretné megtudni, van-e még valaki, aki meghallgatja, akad-e még valaki, akinek fontos az ő élete. Nem tudhatjuk, milyen küzdelem van egy feltűnő ruha, egy tetoválás, egy túl rövid nadrág vagy egy kopott bakancs mögött. Lehet, hogy mi csak a leggingset látjuk, Isten pedig azt az utolsó reménységet, amellyel valaki elindult felé.
Isten házában ezért nem lehet belépő a ruházat. Sem a márkás öltöny, sem az ünneplő ruha, sem a bokáig érő szoknya nem visz közelebb hozzá, és a műbőrdzseki vagy a makkoscipő+fehérzokni kombó sem tart távol tőle. Az üdvösség fontosabb annál, hogy mit öltünk magunkra. A kegyelem pedig éppen azért kegyelem, mert nem előfeltételek teljesítése után válik hozzáférhetővé.
Engem 35 év után is megnyugtat, hogy Istenhez úgy mehetek, amint vagyok. Természetesen nem kell mindvégig olyannak maradnom, amilyen voltam. Isten szeretete formál, tisztít, alakít, és idővel a ruhatárunkban is történnek változások. Ám nagyon fontos a sorrend. Nem azért változunk meg, hogy befogadjon bennünket, hanem azért változhatunk, mert már befogadott.
Ezért jöjjön mindenki úgy, ahogyan van. Jöjjön öltönyben, farmerben, leggingsben, rocker dzsekiben vagy rövidnadrágban, magasra húzott zoknival és műbőr szandálban. Jöjjön úgy, hogy ismeri a szokásainkat, és jöjjön úgy is, hogy semmit sem tud róluk. Jöjjön bizonytalanul, kíváncsian, összetörten vagy akár kissé kihívóan. A ruhájáról majd eldönti, mit kezd vele. Csak jöjjön!
