Július 10-én a veszprémi ótemplomban tartott ünnepi istentiszteleten és egyházmegyei közgyűlésen beiktatták tisztébe Szabó János Róbert litéri lelkipásztort, a Veszprémi Református Egyházmegye új esperesét. Pár napra rá beszélgettünk múltról, jelenről és jövőről.
Majd kerek nyolc esztendővel ezelőtt érkeztél a Veszprémi Református Egyházmegyébe, a litéri gyülekezet lelkipásztorának. Ez egyszersmind egyházkerületi váltást is jelentett. Kezdjük hát ezzel a beszélgetést: Honnan jössz – fizikai és lelki értelemben is?
Budapesten születtem és nőttem fel, ott is konfirmáltam a Nagyvárad téri Református Egyházközségben, ahová a szüleimmel jártunk. Középiskolás koromban megkerestek a gyülekezettől, hívogattak az ifibe, mégpedig olyan komolyan és kitartóan, hogy végül csatlakoztam a családias kis közösséghez. Ott kerültem igazán közel Istenhez, az akkori ifis társaim közül ma is sokakkal testvéri barátságban vagyunk. Ennek a hatása is volt, hogy érettségi után a teológiára jelentkeztem. Utólag már meg tudom fogalmazni, hogy inkább keresés volt bennem, mint elhivatottság, inkább ébredező-növekedő mintsem nagykorú hit. Ezért vagyok nagyon hálás Istennek, hogy előszörre nem vettek fel.
Nagyon jó utólag ilyen látást kapni, de akkor bizonyára nem élted meg könnyen. Ennyire rosszul sikerült a felvételid?
Éppen ellenkezőleg, nagyon jól sikerült, de összekeverték a nevem egy másik jelentkezőjével, aki viszont nem érte el a szükséges ponthatárt. Dékán úr később ezt őszintén el is mondta nekem, hogy adminisztrációs hiba történt, amit már sajnos nem lehet visszacsinálni, jelentkezzek jövőre újra. Úgyhogy akkor elvittek katonának. Az Úristen pedig azt az időszakot használta fel arra, hogy élő hitű és életre szóló elhivatottságú emberré formáljon.
A teológia elvégzése után maradtál Budapesten?
Nem, hanem Ráckevére kerültem. Maradhattam volna a fővárosban is, de én a vidéki gyülekezetet választottam. Egy faluban vagy egy kisebb városban egy nagyobb közösséghez is tudsz szólni. Lehet közösséget formálni a gyülekezetben az evangéliummal, de a hit, a keresztyénség értékeit átadva lehet a nagyobb közösséget is megszólítani, formálni. Persze az első segédlelkészi és beosztott lelkészi évek inkább az idősebb, tapasztaltabb pásztor melletti tanulásra szolgálnak. Négy évet töltöttem abban a gyülekezetben, és onnan hívtak meg Jászberénybe 2000-ben már önálló lelkésznek.
Az ott töltött tizenhárom év alatt voltak nehézségek is, de nagyon komoly munkát is tudtunk végezni, egy erősödő gyülekezetet hagytunk végül magunk mögött. Sokat tanultam önmagamról, lelkipásztorságról, sőt – óvoda fenntartóként – az intézményvezetésről is. Arról, hogy nem egyházi hátterű alkalmazottakat, embereket hogyan lehet mégis közel-szeretni a gyülekezethez.
A berényi évek alatt ismertem meg a feleségemet, Melindát, aki szintén lelkész, és ott születtek meg a kislányaink is.
Hogyan kerültél Litérre?
Az életem során, minden küzdelemben vagy változásban, szóval minden lépésben azt éreztem mindig, hogy Isten visz előre. Még ha emberi akaratok vagy konfliktusok vannak is, Ő zár be mögöttem és nyit ki előttem ajtókat. Egy idő után úgy éreztük, lépnünk kellene tovább, és akkor érkezett a jelzés, megkeresés itteni megyebeli kollégáktól, hogy megüresedik a lelkészi állás. Amikor eljöttünk bemutatkozni, mikor először beléptünk a litéri gyülekezetbe, azonnal azt éreztük, hogy hazajöttünk. Ez a megtapasztalás azóta is érvényes és eleven. Nagyon nagy öröm és ajándék, hogy itt szolgálhatunk. De egészében véve a dunántúli egyházkerületet is sokkal otthonosabbnak, emberközelibbnek éljük meg.
Szó esett most a gyülekezetről és a kerületről, de az idei esztendőtől kezdve Te az egyházmegye lelkészi vezetőjeként szolgálsz. Hogyan látod az egyházmegyénket?
Az egyházmegyénk nagyon sokszínű. Vannak erősebb, nagyobb gyülekezetek, és sok kisebb is. A lelkipásztorok is sokfélék, a kegyességnek ugyancsak széles palettája van jelen. Tudom, hogy a múltban komoly feszültségek is voltak, és teljesen őszintén köszöntem meg a beiktatáson az elődömnek, Császár Attilának, hogy nekem már egy sok szempontból békésebb és egységesebb, testvéri közösséget adott át. Ugyanakkor azt gondolom, hogy más tekintetben viszont nagyon nehéz időszak előtt állunk, amelyre fel kell készülnünk.
A székfoglalódban a gyülekezetek életben tartásáról, áldozatvállalásról, önfenntartásról beszéltél. Ezekre a gazdasági nehézségekre gondolsz?
Igen. Látni kell, hogy sem a kerületi sem a megyei vezetés nem rendelkezik végtelen, támogatásként odaadható pénztartalékokkal. A dunántúli reformátusság eleve egy kisebbségi lét, ez minden egyházmegyében felmerülő probléma. Vannak kialakult struktúrák, amikbe beleszoktunk, de ezek nem feltétlenül fognak tovább működni, a külső források is lezárulhatnak, főleg ha az ország politikai vezetésében változás áll be. Ne adja Isten, de megtörténhet.
De hiszem, hogy ha egy gyülekezet élni akar, ha komolyan gondolja magát Isten népeként, akkor kevesebb ember is képes arra, hogy a közösséget fenntartsa. Életben tartani, ami nekünk fontos, amit Isten ránk bízott. Meg kell találnunk ehhez a megoldást, akár az adakozás komolyan vételében, akár például itt a Balaton felvidéken az egyházi turizmus lehetőségeiben.
Ezek nehéz és kemény kérdések, problémák. Elgondolások, amiket vezetőként képviselni kell. Hogyan látod önmagad – személyiséget, készségeket – esperesként?
Alapvetően nagyon nyugodt és türelmes embernek tartom magam. A beiktatáson az egyik köszöntés is ezt emelte ki. Nem nagyon szeretem a konfliktusokat, akkor is, ha egyszerűen vannak olyan helyzetek, amikben muszáj konfrontálódni. Igen, alapvetően amolyan lelkizős, mindent megrágós, nagyon szelíd embernek ismerem magam, de vannak dolgok, amikben muszáj a sarkunkra állnunk, bizonyos dolgokat kimondani vagy meglépni. És felvállalni a döntés ódiumát és következményeit.
Imre Bálint senior esperes kollégám köszöntésében fogalmazta meg, hogy az egyházmegye vezetése nagyon más, mint egy gyülekezeté, ezzel az elmúlt fél évben szembesültem, és nyilván nekem ezt még tanulnom is kell. De az, hogy az előző ciklusban az egyházmegye tanácsosaként is dolgozhattam, sokat segített abban, hogy megismerjem a megyét. Meglátogathattam gyülekezeteket, beszélgethettem gondnokokkal, gyülekezeti tagokkal.
Persze elsőrenden a lelkész társaim felé kell megfelelő módon viszonyulnom. Ebben pedig a legfontosabbnak talán a melléjük állást érzem. A lelkigondozói hozzáállást, bátorítani és támogatni őket. Nagyon egyedül tudunk mi lenni a hivatásunkban, és lehet, hogy most erre van a legnagyobb szükség. Amiről a székfoglalóban is beszéltem, egy kicsit közelebb lépni egymáshoz.
Mindehhez honnan tudsz erőt meríteni, milyen segítséget kapsz?
Az egyik legfontosabb segítségem a feleségem, aki kezdettől fogva mellettem áll, ahogy eddig is minden szolgálatban. Most, hogy az egyházmegye ügyei jobban lefoglalnak, lelkipásztorként ő tud sok tekintetben a helyembe lépni a litéri gyülekezetben és a gyülekezeti fenntartású általános iskolánkban. És ő ezt nagy örömmel is teszi. A gyermekeink már cseperednek, így az édesanyjuknak felszabaduló ideje és energiái vannak, és a gyülekezetben is nagyon szeretik és elfogadják őt.
Sokat jelent nekem az is, hogy van az a lelkészkollégákból álló baráti kör, amely biztató szóval és sok imádsággal mellettem áll. Nagyon fontosnak tartom az imádság szerepét és erejét, amiről püspök úr is beszélt igehirdetésében a beiktatáson. Őszintén bízom abban, hogy a megyénken belül mind több lelkésztestvérrel tudunk majd együtt dolgozni, munkatársakként együtt gondolkodni, megoldásokat keresni, döntéseket hozni és egymást imádságban is hordozni. Ezt szeretném kérni.
/Fotók: Halmy Fanni/
