Ismerjük meg

A kántorképző egy életélmény

Veres Györgyné Petrőcz Máriával, a Dunántúli Református Egyházkerület Kántorképzőjének „édesanyjával” beszélgettem múltról és jelenről Pápán, az idei kántorképző tanfolyam sűrű programjai közepette. Maja nénit tinédzser korom óta ismerem, áldott időszak volt, amikor kántorképzőn és teológián tanulhattam Tőle, mert nemcsak a tananyag, hanem a tanítvány lelke is fontos számára. Ahogy tanítványai közül sokan, én is személyesen megtapasztaltam szelíd bátorítását, és az Ő hatására vettem a bátorságot kántorkodásra, majd énekkarvezetésre és énekkari találkozók szervezésére.

Harminc éve indult útjára a dunántúli kántorképző, amihez egy út vezetett. Nem kizárólag az egyházkerület útja, hanem Maja néni személyes és szakmai útja is. Milyen benyomásokat és megerősítéseket kapott gyermekként, amelyek a mai napig éltetik a szolgálatát?

Egy életre megmarad, hogy Édesapám (Nagytiszteletű Petrőcz László lelkipásztor – szerz. megj.) fogja a kezemet, és visz át az ászári parókiáról az iskolába, aminek a mai napig érzem olajos padló illatát. Nemcsak az ő kézfogása, hanem az is erősen bennem él, ahogy ő igyekezett a mi bibliaismeretünket szélesíteni. Minden hittanos kapott egy lapot, amin hat négyzet volt, és az ezeken lévő kérdésekre, ha jól válaszoltunk – a helyes válaszokat lefedő kártyát is megkaptuk. A bibliai kérdésekre gyors választ kért édesapám, nagy versengés folyt kié telik be leghamarabb. Az énekismeretemet is Ő alapozta meg. Gyerekkoromból emlékszem a 40. zsoltárra – „Várván vártam a felséges Urat”, a 133. zsoltárra – „Imé, mily jó és mily nagy gyönyörűség”, az 1. – „Aki nem jár hitlenek tanácsán” és 9. – „Dicsérlek téged, Úr Isten”, valamint a 91. – „Aki a felséges Úrnak lakozik oltalmában” és 97. zsoltárokra – „Az Úr Isten regnál”. Édesapa szép, érces hanggal énekelte ezeket a zsoltárokat. Alig lehettem ötéves, amikor elhangzott az első szólóénekem az ászári templom karzatáról: „Fölkelt immár a szép hold” kezdetű 502. dicséretet énekeltem, s bár tudom, hogy nem annyira a veretes hitvalló dicséretek közé tartozik ez az ének, de a képi leírásán keresztül Isten csendje megmaradt bennem.

A gyermekkorban megszerzett zsoltárismeret egész életre megkönnyítette az éneklést?

Nagyon szerettem a zsoltárokat, ez mindmáig igaz. Mindig törekedtem arra, hogy a kevésbé ismert zsoltárdallamok is ismertté váljanak a gyülekezetekben. Ám az egyik dallamba hibás hang került a tanulás során, így a „munkaénekeskönyvemben” mind a mai napig piros jelzet figyelmeztet, nehogy rossz hangközt lépjek. A berögzült hibát bizony nehéz kijavítani! A zsoltárok éneklésével elköteleződtem a templomi, kántori szolgálatra.

Az énekléshez hogyan társult a zene?

Az ászári templomkarzatról énekelve érdeklődésemet felkeltette a romorgona, ami rettenetesen lepusztított és sípjaitól megfosztott állapotban volt. Arról álmodoztam, ha valami csoda folytán megjavulna, hogyan is szólaltathatnám meg. Akkor csak egy „nyenyeréje” volt a gyülekezetnek, nem szerettem a hangját. Aztán Veszprémbe kerülve, a Kisbéren megkezdett zenei tanulmányokat egy csodálatos embernél, tanárnőnél, az Ének-Zeneiben tanító Balogh Elemérné Rohonyi Katalinnál folytattam tovább. Kütü néni volt az, aki nagyon felkarolt, gyönyörű népdalokra tanított. Ebben az időszakban pedig Édesapám vitt el az általa látogatott gyülekezetekbe énekelni, éneket tanítani. Mivel a veszprémi templom két manuálos orgonáján hibák jelentkeztek, érdeklődésemet felkeltette az orgonaszekrény sok-sok titka, eredményes javítás után pedig az orgonaépítő szakma. Ezt fizikai erőnlétre hivatkozva nem javasolták. A lelkészi szolgálatra gondolva Édesapám azt mondta – ismer engem, tudja, hogy nem tudnék erős lenni egy kisgyermek sírja felett megállva, vagy egy nyakas presbitériummal megharcolni a nehéz feladatokban, de ha Isten használni kíván, kinyitja előttem az ajtókat majd a zenei szolgálat terén.

Hova vezetett végül ez a nemleges és igenleges atyai beszéd?

1976-ban Debrecenbe, a Zeneművészeti Főiskolára. A felvételin harmincötből a hetedik helyen végeztem. Már ismertem Debrecent, hiszen harmadikos gimnazista koromtól jártam oda a kántorképzőre, ahol rögtön a D-csoportba kerültem, mert Veszprémben már tanultam, játszottam a korálokat. Az első veszprémi beugró szolgálat előtt volt bennem izgalom. Édesapám jó tanácsát megszívlelve játszottam – és ezt a tanácsot tovább is adom tanítványaimnak –, hogy „bármi történhet, egy nagyon fontos dolog van: a dallamot, azt vinni kell tovább”.

Milyen élmények érték az első kántorképző idején?

Az éneklés, amit onnan fentről kaptam, valahol mindig vezérfonal volt az életemben. Berkesi Sándor kiválasztott, hogy a debreceni zárókoncerten szólót énekeljek. Hála és öröm volt a szívemben. A második éven, érettségit követő nyáron letettem a kántorvizsgát. A tanfolyamon 1977-től már mint főiskolás taníthattam. Óriási élmény volt a nagyok között jelen lenni: Máté János, Sepsy Károly, Osváth Viktor, Gyülvészi Barnabás, Kalocsai Feri bácsi, Berkesi Sándor, Karasszon Dezső, Alföldy-Boruss Csilla. Az egész országból összegyűlt százhúsz kántorképzős tanulóhoz legalább negyven tanár kellett.

A kántorképzős ismeretségnek köszönhetően, 1979-ben Berkesi Sándor hívására mentem Miskolcra, ahol ő az ifjúsági énekkar elindításán munkálkodott. Ott ismertem meg későbbi férjemet, Veres Györgyöt, akit kiskatonaként elhívott Mózes Áron az ifjúsági énekkarba. Gyuri először azt hitte, hogy Berkesi Sándor felesége vagyok, aztán tisztázódott minden…

Ezt a jópofa félreértést követően összefonódott az életük?

Igen, megtudta, hogy nem vagyok elkötelezett, udvarolt – három évig. Mint gépészmérnök dolgozott a miskolci műszaki egyetemen, de sokféle egyházi szolgálatban segített ő is, például erdélyi segélyszállítmányok, gyerekmisszió. Életünket négy gyermekkel ajándékozta meg a Mindenható: Dánielt 1984 új évére, Annamáriát karácsonyra, majd négy és fél év múlva Róza pünkösdre, és alig egy évre rá Dorottya húsvétra érkezett. Tulajdonképpen Gyuri kezdettől támogatott az egyházzenéért végzett szolgálatomban. Debrecenből két diplomával jöttem el, a pályám világi téren indult kórushangképzőként, ebből fejlődött tovább tapasztalatok alapján a beszédalapú hangképzés módszere. Miskolcon egyházzenei munkakörbe hívott meg Kürti László püspök. Nagyon sok gyülekezetbe eljutottam, ahol énekkarok működtek, pl. Szerencs, Alsóvadász, Aszaló. Így az első év végén kerületi énekügyi előadóként énekkari találkozót szervezhettem Miskolcon. Gyuri segített, vitt trabanttal mindenhova, beállt szólamot énekelni.

Az énekkari találkozók szervezése folytatódott Dunántúlon?

Ahogy az egyházzenei szolgálatot megkezdtem, megszakítás nélkül igen. Hét év után, 1987-ben Miskolcról hazaköltöztünk Veszprémbe. Kicsit benne volt ebben a szülőkhöz közelebb kerülés vágya is. Nagyon szerettem volna az egyházi énekügyi munkát itthon folytatni. Az éneklés, énektanítás során már itt, a Dunántúlon merült fel a zenei lehetőségek, kórustalálkozók, továbbképzések, kántortalálkozók, zenei táborok gondolata. Tarthattam a Dunántúlon kórusvezetőknek továbbképzést, lelkipásztoroknak előadást, Balatonfüreden énekkari találkozókat, és Fonyódligeti gyerektáborban egyházzenei tábort. Ez a tábor volt az előzménye az 1990/91-es tanév nyarán megtartott első kántorképzőnek. Mélységes hála van bennem, hogy Dr. Márkus Mihály püspök úr lehetőséget adott, támogatta a javaslatomat, hogy Dunántúlnak jó volna egy saját kántorképző. Addigra már Debrecenről leszakadt Budapest, majd pedig Dunántúl is elindította nyári tanfolyamát. Érkeztek fiatalok Erdélyből és Felvidékről is, például Süll Kinga, aki később egyházkerületének egyházzenei vezetője lett.

Az első kántorképző harminc éve volt, de valójában huszonnyolc nyarat tudunk magunk mögött. Két ízben nem tudtuk megtartani a dunántúli református kántorképzőt: 1994-ben, amikor Belgiumban voltunk ösztöndíjasok, akkor a zsinat a kis létszám miatt Budapestre irányította a jelentkezőket, illetve 2020-ban a koronavírus-járvány miatt.

Az önálló dunántúli kántorképzőnek mi az előnye?

Kezdettől fogva nem volt korhatár megszabva. A saját gyermekeim is játszva tanulták mellettem az énekeket, és mire a konfirmációhoz elértek, addigra a kántorképző gyülekezeti ének anyagának javát is elsajátították. Dani fiam tízéves volt, amikor Márkus Mihály odaültette a hangszerhez, mondván, most még nem vehetsz úrvacsorát, de az úrvacsorai éneket te fogod kísérni. Így is volt, egy szólamban kísérte az énekeket, s azt hiszem ott és akkor elköteleződött az egyházzene iránt, később kántori oklevelet szerzett.

Törekedtem arra, hogy a kántorképzés művészi színvonalú oktatás is legyen, de elsősorban biztos alapokat kapjanak a képzés során arra, hogy megszerzett hangszer-játék tudásukkal vezessék az éneklést hazatérve saját gyülekezeteikben. Éppen Kaposmérőből érkezett akkortájt tízévesen egy kisfiú, Pap Tamás, aki kántorképzőről hazatérve, mint kis kántor segítette játékával az énekkíséretet. A meghatározó élményből így pályaválasztásában a zenei pálya mellett döntött, 2014-től tanítja a karvezetést, gyülekezeti éneket mint a pécsi református gimnázium énektanára.

Nálunk Dunántúlon kezdettől fogva minden kántorképzős tanul karvezetést, hogy beleszokjon a szabadon mozgó kéz érzetébe, és megtanulja a különböző ütemrajzokat. Ezt mind-mind zsoltárokon és dicséreteken kezdik, esetenként már előkészítő csoportban. S mire odaérnek C- és D-csoportban, hogy többszólamú kórusműveket vezényeljenek, akkor már a karjuk szabadsága, az ütésbiztonság, a beintések, lezárások, a dinamikai, formálási elképzelések ismeretében a mű betanítása, megszólaltatása – bár sok munka, de óriási élmény is egyben.

Mindezek mellett van egy érdekes hagyományunk. „Mákos csirkék” néven a fiúk, Fazekas Márton mosonmagyaróvári kántor vezetésével, évről-évre humoros filmeket készítenek a kalandokból és vicces helyzetekből. Összefoglalva úgy mondhatom, hogy a kántorképző egy életélmény. Aki ebbe belekóstol – visszavágyik, nagyon nehezen válik meg tőle.

Van a kántorképző szervezésének árnyoldala?

A pénzügyek, amibe „szenvedve” beletanultam az elején. Valamint a januártól júniusig tartó érdeklődés és jelentkezések sora. Figyelemmel kell követni, tájékoztatást adni, hogy a beszélgetések eredményeként végül a szülők el merjék engedni gyerekeiket. Van, volt olyan eset, hogy terhesnek, fárasztónak bizonyult. A test elfárad az idő múlásával, ráadásul ma már nem elég szóban egyeztetni és intézni a szervezési dolgokat, hanem mindent írásban kell végigvinni – ez sok idő, de a lélek fáradhatatlan. Az idei évet mérhetetlen odaadással, imádkozva igyekeztem Isten elé vinni, hogy az „alvó oroszlán” fel ne üsse a fejét, mert oltalmat senki mástól, csakis Istentől kapunk. Sajnos a koronavírus okozta egy éves kimaradás nagyon érződik a gyermekek tudásán, és az elmúlt másfél év nyomot hagyott lelkiállapotukon is. Tehát nem mondom, hogy nincsenek problémáink, de Isten csodálatos védelme alatt vagyunk ezen a nyáron is. SDG!

A nyári kántorképzők szervezése és vezetése mellett mi töltötte ki a tanéveket?

Ének-zeneiben először kicsiket, majd zenetörténetet, népzenét, karvezetést, szolfézst, magánéneket, hangképzést tanítottam Veszprémben a konziban és a hittudományi főiskola Musica Sacra szakán, mellette Pápán a Refiben és a teológián. Soha olyan jó énekkarom nem volt a teológián, mint veletek. Hihetetlen színvonalon volt akkor a teológia énekkara, számtalan gyülekezetbe mentünk szolgálni.

Tanítás mellett tanultam is, és egyetemi fokozatot szereztem Budapesten, Pécsett pedig elvégeztem a dal és oratórium szakot is.

Végigtanított és szinte végigtanult életpályájának milyen tapasztalatai vannak ma, hiszen nyugdíj után is tanít? 

Nem tanítottam korábban nagy létszámú osztályokban, hanem célorientált, kisebb zenei csoportokban. Most a gimnáziumi tanítás már jobban megpróbál, mint egykor a konzervatóriumi. A digitális oktatás legalább annyira nagy kihívás; olyan értelemben erőpróba, hogy amit egy életen át tanítottam és a szakmai minőség csúcsán lehettem – felettébb hálás vagyok ezért –, gyönyörű kórusműveket vezényeltem, dalokat, oratóriumokat, kantátákat énekelhettem, a tanítványaim díjakat és szép sikereket értek el, bejutottak a felsőfokú intézményekbe, ma pedig nehezebben találok hangot a diákokkal. Nehéz megélni, hogy nem fontos az ének, sokan felesleges tárgynak tartják. Nem véletlen ezen a szakterületen a sok pályaelhagyó. Más utakat kell keresni, hogy elérjem a fiatalokat. A művészetis diákoknál lehet a legmívesebb munkát elvégezni, mert ott van fogékonyság igazán a zenére, együtténeklésre. Ez a foglalkozás számomra most szolgálat és bizonyságtétel.

Lendületes szolgálat sokrétű feladatokkal. Miből van ereje és vitalitása mindehhez?

Sok mindent kaptam. Ez kötelez. Tovább kell adni. A születésnapom a tanfolyamon töltöm, a hatvannegyedik év határán is naponként elkérem, megkapom Istentől a szükséges erőt, áldást. A Refi kórusával harminc éve Halmos László 127. zsoltárával fejeztük be az első évet: „Pihentében is megád minden áldást annak az Úr, akit szeret.” Ezt a csodát naponként megélem.

Biztos hozzájárul a mai testi-lelki állapotomhoz, hogy gyerekként a természetben töltöttük szabad időnket, mezítláb jártunk a mezőre, rákot fogtunk a patakban, szénában csúszkáltunk a pajtában, kútról hordtuk az artézi vizet. Isten csodálatos világában nőttünk fel, szabadságban, önfeledten játszadozó gyerekekként, mégis megismertük a munkát s annak nehézségeit, szépségeit, örömét. És mint még gyermek, tudom, hogy imádkozik értem Édesanyám, s hogy mint édesanya én is hordozhatom imádságban, hálaadásban gyermekeimet, családomat. A szeretet „töltő ereje” a csoda.

Tudom, hogy megimádkozott életű ember nem gondolkodik azon, hogy „mi lett volna ha”. Mégis, hadd kérdezzem meg: tenne vagy mondana másként valamit?

Úgy érzem minden szükségest megkaptam. Nincs bennem csalódás. Ma annyi minden rendelkezésre áll a műszaki fejlődés miatt. Rengeteg anyaghoz hozzáférhet az ember, amihez korábban nem. Ezt fiatalon szívesen kihasználtam volna. A „ha gondolatok” helyett inkább „bárcsak óhaj” van bennem. Hálás vagyok Istennek, hogy még mindig van erőm tanítani, buzdítani a teológus és zeneszerető ifjúságot az éneklés szeretetére, művelésére, a zenében kiteljesedő élet szépségeire.

Kívánom, hogy Maja néninek még sok-sok éven át legyen minden feladatához ereje és lehetősége! Zárásként játszana velem? A gyermekkori négyzetes lap nélkül, kérdés-felelet lenne a játék. Rendben, nagy örömmel!
Egyházi muzsika vagy világi zene? Egyértelműen egyházi muzsika.
Hátizsák vagy ridikül? Hátizsák.
Harmónium vagy orgona? Ha lehet, akkor inkább az orgona.
Hagyomány vagy haladás? Hagyomány.
Mirjám éneke vagy Debóra éneke? Mirjám éneke.
Hangverseny vagy szóló? Szóló, énekkel szolgálva.
Szoprán vagy alt? Még szoprán.
Szoknya vagy nadrág? Nadrágosabb vagyok.
Huszár Gál vagy Gerhardt Pál? Nekem inkább Gerhardt Pál.
Oktáv vagy prím? Az oktáv a teljesebb.