EgyébMegéled

A kilencvenedik

„Tebenned bíztunk eleitől fogva…”
Sokaknak a református himnusz ünnepi kellék, évszázadokat egybecsatoló énekelt hitvallás. Nekem a leghangosabb zsoltár, és nem csak a hangerő miatt. Persze úgy is, hiszen majd’ mindenki ismeri, sok magabiztos ember nagyobbat énekel, igen. De nem csak így nagy. Messzebb hallatszik, mert másképp énekeli a templom, büszkén, állva, kihúzott vállal, felszegett fejjel. Így adja magát, ez a mi énekünk, előbújunk a templompadból. Hangos ének, mert szavakat ad a hangosságra vágyó reformátusnak. Fura, de tényleg a kilencvenediket énekelve látszódunk a legjobban, mi magyar reformátusok.

Egyik nap viszont elolvastam a bibliából az ének alapját, az ottani kilencvenedik zsoltárt. Próbáltam úgy, mintha először tenném, mintha nem szűrődne be valahonnan a genfi ének. Érdemes néha így tenni jól ismert bibliai szövegekkel, mert amit már túl jól tudunk, azt elfelejtjük tudni, ledobja agyunk az odafigyelést, az új gondolatot – például egy templomi „Miatyánk” alatt egy egész hetet összerakunk fejben, közben meg érintetlenek maradunk az imádságban. Szóval próbáltam úgy olvasni, mintha először került volna elém. És elég kényelmetlenné lett a kezemben a könyv.

Az egész zsoltár arról szól, hogy mennyire kicsik is vagyunk. Hogy magunkat megvalósító, magunknak emlékműért dolgozó emberek, mi bizony semmik vagyunk, ha Isten is belekerül a halmazba. Isten mérhetetlenül nagyobb, erősebb. Minden testnek van tömegvonzása, de a Földéhez képest semmi, ezért sem érezzük. Valahogy így vagyunk mi is Isten mellett. Kicsik vagyunk, mérhetetlen, amit teszünk az Örökkévaló mellé téve.

Kicsik vagyunk – üzente –, de nem ezért volt kényelmetlen. Ez a kicsiség jó, ez nem befejezetlenség, nem keveset jelent, nem kudarc. Ez felszabadító perspektíva. Maga a zsoltár sziklaszilárd hitvallás, olyan emberé, aki el tudta engedni, hogy Istenhez mérje magát, az eszét, az erejét és a jelentőségét. Az van odaírva, hogy Mózesé. A hozzáértők majd elvitatkoznak rajta, hogy tényleg Mózes írta, vagy csak az életéhez lett igazítva, mindegy is. Ha valaki, Mózes tudta, mennyire kicsi Istenhez képest – de hát mellette semmi volt egy birodalom, egy Vörös-tenger meg egy pusztaság is. Ez a tudás jó, mert kiejthetjük a kezünkből a fölösleget.

„Kicsi vagyok” – ezt mondhatom az elején, összetört önképpel, kudarcokkal, leértékelve magamat. De ez nem jó. „Kicsi vagyok” – ezt mondhatom a végén újra, de úgy, hogy elengedtem a nagyság illúzióját. Én kicsi vagyok, Isten a nagy. A helyemre kerültem, mert közöm van a nagyhoz, az Istenhez. Mert örökkévalóságában számontartja az én esztendőimet, azt a párat. És tesz maradandóvá, és azt is, amit elérek.

Keresztényként nem tudom nem Krisztus felől olvasni ezt a zsoltárt sem. És ez csak megerősített. De a kényelmetlenség érzése így is megmaradt. Lehet, hogy rosszul énekeljük a kilencvenediket, amikor kieresztett hanggal, büszkén zengjük? Persze, persze, értem, a történelem, a hitvalló eleink miatt, igen. De akkor is, lehet, hogy meg kellene tanulnunk halkan is elénekelni? Hogy tanuljunk is belőle? Hogy éneklés közben elengedjük a felesleget? Hogy sohanemvolt nagyság vágyása helyett megnyugodjunk kicsiségünkben, abban, amelyiknek köze van a legnagyobbhoz, épp ezért több mindennél? Nem kellene megpróbálnunk? Kezdetnek legalább így olvasni a kilencvenediket?

„Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.
Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!
A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek!
Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.
Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű:
reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.
Bizony elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt hirtelen semmivé leszünk,
ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé.
Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás.
Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.
Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?
Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!
Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!
Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!
Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!
Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!
Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”
(Zsolt. 90)