Ismerjük meg

Az Esztót

Némethné Sz. Tóth Ildikó balatonkenesei lelkipásztorral az óparókia utcafronti hűvös szobájában beszélgettünk az élet sodrásában Istentől kapott örömeiről és kihívásairól. Keletről nyugatra, délről északra bejártuk emlékeit Tillichen, anyaságon, DURLÉn, ökumenén és templomépítésen át. Egy dunamelléki dunántúli ő, aki a megvanírvás csapatot keddről-keddre erősíti íróként, valamint lektorként napról-napra. Ismerjék meg őt, a rendszeres gondolkodót!

A keresztségben az Ildikó nevet kaptad, de történetiséged által és személyiséged miatt sokan „Esztót” néven szólítanak. Mesélnél az SZ betű eredetéről?

Kecskeméten volt két kisnemesi család, még a címer is megvan abból az időből, amikor a Szentkirályiak és a Tóthok összeházasodtak. Illetve a címer mellett van egy legenda, aminek részeként a kecskeméti református temetőben található egy sírkő, ami bizonyítja, hogy két Szentkirályi Tóth másodunokatestvérként házasodott. A férj bőrdíszműves volt, és hogy a névegyezést elkerüljék, Szijjártóra változtatta az előnevét. Így, azóta Szijjártó Tóthok vagyunk. Nekem azért fontos a nevemben az SZ betű, mert megkülönböztet a sok Tóthtól. Illetve az Esztót név ugyanezért fontos, Ildikóból van sok, de Esztótból csak én, azonnal beazonosítható vagyok vele. Az egyházban sokáig ketten voltunk Sz. Tóthok az apámmal, aki félévszázadon át kecskeméti presbiter és több cikluson át zsinati tag volt.

Kecskemétet emlegeted, mégis a Balatonnál szolgálsz. Hogyan lettél dunamellékiből dunántúli? Illetve habitusodban valóban dunántúlinak érzed magad?

Tömören mondva: Dunántúlon lettem lelkész, feleség és anya. Az identitásom domináns részei itt jöttek létre, és én valóban dunántúlinak érzem magam. De annyi megjegyzést hozzátennék, hogy ahonnan én jövök, Kecskemét és az egész Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye a Dunamelléki Református Egyházkerületen belül egy sajátos légkörű valami volt, hangulatában sokkal inkább hajazott arra, ami itt van Dunántúlon. Tehát nem a Budapest környéki miliőből érkeztem, hanem Szabó Gábor esperes úrtól, akinek vezetői mentalitása hasonló volt Márkus püspök úréhoz és az esperesek közül Bátkyéhoz (szerkesztői megjegyzés: Dr. Márkus Mihály tatai lelkipásztor volt Dunántúl püspöke 1990-2008 között, Bátky Miklós rédei lelkipásztor pedig a Tatai Református Egyházmegye esperese volt 1990-2002 között). Tehát valószínű ezért éreztem magam otthon Dunántúlon, amikor átkerültem ide. Nem ért kulturális sokk a légkör, a közvetlenség, a nyelvezet miatt. Mindig jól éreztem magam. Van préegzisztencia a dunántúliságomban, mert teológus koromban állandóan Baranyába jártam legációkba, ami túl a Dunán van.

Felekezeti hovatartozást és egyházi öntudatot tekintve mit hozol otthonról?

Az egyik meghatározó nyilván az édesapám. Egyszer a reflapba írtam Arimátiai Józsefről, aki a sírhelyet adta Jézusnak. Vannak olyan alakok, akik nem lelkészi jellegűek, nem hangosak, meg se szólalnak, de csendes jelenléttel hűségesen ott vannak, amikor kell. Ilyen volt édesapám, aki huszonéves korától kilencven éves koráig presbiter volt. A kommunizmus idején sem volt olyan, hogy vasárnap reggel ne ment volna, illetve később ne mentünk volna istentiszteletre. Ez hozzátartozott az életünkhöz. Anyu ebbe házasodott bele – katolikus volt, de aztán konfirmált és úgy ment feleségül apuhoz -, és együtt mentünk a templomba. Engem a templomajtóban leadtak a vasárnapi iskolába Adorjánné Marika nénihez, és az istentisztelet után jöttek értem. És mindez a hetvenes években, amikor gyülekezeten kívüli hitoktatás zéró, és én mégis bele nőttem az egyházba. Mivel apu presbiter volt, benne volt az egyház vérkeringésében, így tudtam, hogy milyen örömök és nehézségek vannak a gyülekezetben, és odaszoktam. Annyira odaszoktam, hogy én kamaszként is odalázadtam: ha meguntam a családi otthont, akkor bementem a lelkészibe. Jó barátságba kerültem Szabó Zsuzsa ifjúságért és könyvtárért felelős lelkésszel és a fiatal segédlelkészekkel, akik közül Somogyi Lacira, Fodor Ferire, Vizi Pistára, Balla Petire emlékszem. Szóval Kecskemétre minőségi lelkészek jöttek. Bejártam a könyvtárba (szerkesztői megjegyzés: Kecskeméti Református Egyházközség Könyvtára és Levéltára), ifibe jártam. Bőven a politikai fordulat előtt, a nyolcvanas évek elején nagyon erős ifjúsági közösség volt Kecskeméten, köszönhetően Varga László elnöklelkész evangéliumi lelkületének és bátorságának, ahova alig vártam, hogy konfirmáció után becsatlakozhassak. A nyárlőrinci szőlőkben vásárolt Emmaus házban az első pillanattól ott voltam, de olyan is előfordult, hogy Pungur Béla bácsihoz mentem be, aki rám bízta a levelek pecsételését, borítékolását, vagy éppen elkísértem a Trabantjában a tanyavilágba, ahol családi áhítatokat tartott. Nem vagyok lelkészgyerek, de az egyházban benne nőttem fel, ezért én úgy fogalmaznám meg, hogy egyházgyerek vagyok. Szóval ez inkább sámueli, mint ároni történet.

A szellemi képességed és kapacitásod óriási, Isten olyan muníciókat adott neked, hogy számos másik pályán megálltad volna a helyed…

…anya, miért nem lettél orvos? Akkor most nem szegények lennénk…

…ugye-ugye, és neked mégsem arra vezetett az utad. Mikor lett világossá számodra, hogy a teológiára mész továbbtanulni?

Szerintem tizenhárom éves koromban. A kitűnő érettségimig mindig mindenből kiváló voltam, még érettségi előtt két középfokú nyelvvizsgám lett, egyaránt érdekelt a reál-humán – a természettudomány, pszichológia, matematika, irodalom, a történelem kultúrtörténeti folyamatai, az angol és francia nyelv -, így elég nehéz lett volna pályát választani. Viszont ami boldoggá tett és a legszenvedélyesebben foglalkoztatott, az az istendolog. Egy agárdi héten, tizenhárom évesen meg is kaptam azt az igét, amiből éreztem, hogy Isten üzeni a lelkipásztori pályát. Attól kezdve nyelveket azért tanultam, hogy teológiát olvashassak, zongorázni azért tanultam, hogy kántorizálhassak majd, autót vezetni azért tanultam meg, hogy tudjak a gyülekezetek között közlekedni. Úgy láttam magam, hogy a nyelvi készségeim azért vannak, hogy tudjak fogalmazni, a rajzkészségem azért van, hogy tudjak a gyerekekkel foglalkozni, szóval a sok jó képesség azért van, hogy viszonylag, nagyjából tűrhető lelkész legyek. (nevet)

A vallásos családi és gyülekezeti háttér mellett tapasztaltál valaha megnemértettséget?

A Bányaiba jártam, ami egy kommunista gimnázium volt egy nagyon kommunista igazgatóval, úgyhogy ott én nem hozakodtam elő a hitemmel. Eleve úgy mentem oda, hogy lelkész akarok lenni, de végig hallgattam róla. Azt tudták, hogy hívő vagyok és gyakorlom a hitemet, de jobban nem vágtam magam alatt a fát. Drága Dankó Géza osztályfőnököm tudta a célomat, de bölcsen hallgatott róla. Ott azt gondolták rólam, hogy a jogra vagy az orvosira megyek, én meg meghagytam őket ebben a hitben. Aztán 1988-ban elmentem a budapesti teológiára. Akkor még Tóth Károly volt a püspök Dunamelléken.

Sz. Tóthként bementél, és Némethnéként jöttél ki a teológiáról, vagy akkor még más szelek fújtak?

Akkor még nem lehetett házasodni a tanulmányi idő alatt. Harmadévesen jegyzett el a férjem (Szerkesztői megjegyzés: Nt. Németh Péter), akivel évfolyamtársak voltunk. Ő ötödév után kikerült Tübingenbe ösztöndíjjal, én pedig Genfbe. Ott egy diploma-féle megírása és megvédése volt az elvárás felém, csakhogy a témavezető holland professzorom, akinél Paul Tillichből írtam volna, az első néhány hónap után meghalt. Én akkoriban a Karl Barth korszakomból jöttem kifele, és tartottam érdeklődve Tillich felé, viszont az új tanszékvezető atom barthiánus volt, úgyhogy nem voltunk szívélyes viszonyban. Ez, illetve a teológiai nyelv írásban való művelése is időigényesebbé tette a genfi diplomázásomat, így még egy évet maradtam. Annak az évnek a végén feltettem magamnak a kérdést, hogy hazajőve mit akarok csinálni, és a válaszom az volt, hogy gyülekezetben szolgálni. Szűcs Ferenc mondogatta, hogy maradjak bent a teológián tanársegédnek és doktoráljak, de én kivágytam a gyülekezetbe. Önállóan, nem beosztott lelkészként. Péterrel együtt ki is kerültem Somogyba. Aztán a gyerekek születésével a doktorátus el is reppent, mert én úgy gondoltam, hogy nem az a fontos.

Azt mondtad, „önállóan, nem beosztott lelkészként”. Nem az adta volna meg a nagyobb önállóságot, ha nem lelkipásztor férjed lesz? Kérlek, értsd jól a kérdést, nem a férjed személye ellen szól!

Hát, lehet, hogy hamarabb megválasztottak volna. (nevet) De ne feledjük el, hogy a kilencvenes évekről beszélünk. Azt követően öt-tíz év alatt hatalmas változáson ment keresztül egyházunk. Nagyon-nagyon más, ahogy akkor és ahogy most bánnak egy lelkésznővel. Ahogy a lelkészházasságok is különbözőek. Péter egy igen okos, de szelíd lelkű, áldott jó lélek, és én vele vagyok párban.

Hol szolgáltatok először együtt, és milyen emlékeket őrizel onnét?

Péter egy évvel korábban került ki gyülekezetbe, mert – ahogy említettem – én két évig voltam ösztöndíjas. Somogyban Péternek lett négy faluja, Lábod-Hosszúfalu-Görgeteg-Rinyaszentkirály, és egy év után követtem oda őt. Nagy élmény volt, ahogy megnősítette a papját a falu: levágták a tyúkokat, a tojásból meggyúrták a tésztát, a vadászok meglőtték az őzet, szóval egy nagyon jó légkörbe kerültem bele. Annak ellenére, hogy egy kétszázéves málló falú parókián laktam én, a városi lány – Kecskemét 18 év, Budapest 5 év, Genf 2 év, és meg kellett tanulnom cserépkályhát rakni, mert nem a padlófűtés miatt nem voltak radiátorok. (nevet) Amikor Dani megszületett, még hajópadlós volt a nappali, és a fal mellett ki volt rohadva. Kisgyermekként ott ült, kifeszegette a fát, és ott homokozott. (nevet) De szemrebbenés nélkül éltem én ebben, mert a baranyai legációkból ismertem az ilyen gyülekezeti helyzetet, meg amikor az ember fiatal, akkor ide nekem az oroszlánt is. Ami a dunántúliságot illeti, jól ábrázolja az, ami Somogyba kerülésem után néhány héttel történt: csengettek, és bejött Márkus Mihály és Ildikó hogylétünk felől érdeklődve. Erre Dunamelléken nem sok esély volt, na, és akkor éreztem, hogy Dunántúl az a hely, ami nekem kell.

Annak ellenére, hogy összesen hét falutok volt, és közben születtek a gyerekek?

Igen. Nagykorpád-Szabás-Kisbajom volt az én körzetem, így tudott két lelkész megélni a javadalomból. Házasságkötésünk után egy évvel, augusztusban született Dani, és akkor mindkét körzetet Péter vitte. Mivel én nem az a típus vagyok, aki otthon ül, három hónap után visszaálltam a körzetembe szolgálni. A vasárnapok dömpingszerűek voltak: Péter prédikált délelőtt kilenc-tíz-tizenegykor, aztán gyors közös ebéd, és én mentem prédikálni kettő-három-négykor. Akkor még nem is sejtettük, hogy hamarosan mi vár ránk. Elmentem az orvoshoz, aki hosszan vizsgálta a hasamat, én meg feszültségoldásként poénosan megkérdeztem, hogy „mi van, doktor úr, két feje van”, mire ő annyit mondott, „így is lehet fogalmazni”. Anna és Zsófi húsz hónappal Dani után megszülettek, tehát két éven belül lett három gyerekünk, és nem voltak a közelünkben nagypapák és nagymamák. Közben letettem a kispapi-nagypapit (szerkesztői megjegyzés: az egységes lelkészképesítő vizsgát megelőző két lépcsős lelkészképesítő vizsgarendszer beceneve), és már az ikrekkel a hasamban szenteltek fel lelkipásztorrá. Amikor veszélyeztettként bekerültem a kórházba, Péter darálta a hét gyülekezetet és otthon volt a kisfiú. Úgyhogy akkor lett a csillagszemű Danika a falu gyereke. Igen, fárasztó volt a hét gyülekezet, három pici gyermek felállás, de szívvel-lélekkel csináltuk.

Milyen édesanyának lenni?

Bár fárasztónak tűnik, és sokan elszörnyülködnek azon, hogy két év alatt három gyermekünk lett, de igazság szerint a nagy változás az volt, hogy nem voltam édesanya, és édesanya lettem. Dani megjövetele nagyobb változás volt, mint az ikrek érkezése. Az pedig, hogy korban nagyon közel álltak egymáshoz, azt eredményezte, hogy nekünk egy időben voltak óvodás gyermekeink, kisiskolásaink és így együtt mentek végig mindenen. Kijártam velük a pápai Refit Köntösné Babi, Adorján Zoltán és Podányi Tamás osztályfőnöksége alatt, és miután leérettségiztek, a 8-as út is elkészült. (nevet) Dani mérnök-menedzser szakon végzett, eleinte nagyvállalatoknál dolgozott, ahol a pályakezdő fizetését a mi két lelkészi fizetésünk együtt nem érte utol. Most egy kisebb családi vállalkozásnál van sales-manager-ként, de épp az USA-ba készülnek őt kiküldeni pár évre. Ezért aztán hamarjában el is vette a menyasszonyát, hogy a vízumot már házasokként intézhessék. Úgyhogy most már egy Eigner Nóra nevű tündér anyósa is vagyok. Anna a soproni pedagógiai karon kisgyermeknevelőnek tanult, és folyamatosan boldog ezen a területen. Budapesten él és dolgozik egy magánóvodában, de sokat szolgál a kicsik közt a pesti gyülekezetében is, Káposztásmegyeren, ahol lelki otthonra talált. Zsófi itthon van velünk, a hivatali munkában sokat segít. Azt, hogy unatkozom, soha az életben nem hallottam a gyerekeinktől, mert a domináns természetű Dániel után, aki ráadásul fiú, a két csatlós mindig ügetett és megvalósította, amit ő kitalált, cserébe vigyázott a fiatalabb húgaira. Nagyon jó trió az övék, nagyon szeretik egymást, és ahogy öregszenek, úgy érik a kapcsolatuk.

Visszakanyarodva az életutad mérföldköveihez, egyszer aztán északra húzódtatok Péterrel.

(nevet) Igen, jött a lehetőség, mert az apósom (szerkesztői megjegyzés: Nt. Németh Gyula) esperes lett Császár Attila esperes úr hirtelen halála után, és kellett mellé a segítség. Így kerültünk 1999 végén Balatonkenesére, a Veszprémi Református Egyházmegyébe.

Ennek következtében te nemcsak a Dunamelléket és Dunántúlt tudod összehasonlítani, hanem Belső-Somogyot és Balatonfelvidéket is. Nagy különbség van az utóbbi kettő között?

Van különbség. Kapásból a légkör más. Somogyban az emberek nagyon kedvesek, itt zárkózottabbak. A Balatonpart miatt szüntelen változik itt, míg ott a települések állandó jelleget mutatnak. Télen esett a hó, nyáron érett a dinnye, mellette pedig a gyülekezet állandó volt Somogyban. Itt viszont a gyülekezet változik az év során és más a ritmusa télen és nyáron. Ősztől tavaszig mindenki mindenkinek köszön az utcán, aztán kitör a nyár, és a háromezres falu megkétszereződik, a nyaralók bikiniben jönnek be a boltba, és elslattyognak melletted köszönés nélkül. De nemcsak turista nyaralók vannak, hanem vannak templomos nyaralósok is, akiknek ingatlanuk van itt, és bekapcsolódnak a gyülekezetbe. Szóval van egy hűséges nyári gyülekezetünk is.

Gondolom, akkor időről-időre lelkészek is felbukkannak a padsorokban.

Igen, ez is különbözik Somogytól, mert ott tudtad, hogy ki hova ül, itt viszont volt olyan, hogy három esperest fedeztem fel a padokban. Vagy teológiai tanárt, nyugdíjas lelkipásztort, lelkészkollégát. Ez itt nyári vasárnapokon gyakori, míg Somogyban ritka, mint a fehérholló. Viszont a felkészülésben ez nem befolyásol, mert bármilyen elöljárónál nagyobb jelenlétében szolgálunk, és ha valakitől tartani kell, akkor az Ő, az Úr Isten. Nem kell villogni, hanem hagyni kell, hogy az Ige szóljon. Annál nagyobb, tremendumabb nincs, hogy te mondhatod Isten szavát.

Említetted, hogy a felszentelésed később volt, s tudom, hogy a beiktatásod is jóval később volt, tehát nem a klasszikusnak mondható lépésekkel haladt a lelkészi pályád.

Amikor Balatonkenesére kerültünk, akkor apósom volt a helyi lelkész, ő lakott a parókián, és bár szüksége volt lelkészi munkatársra, hiába adott volna Márkus püspök mellé bárkit, nem lett volna lakása, viszont megoldotta a helyzetet, hogy családtag jött. Péter egyházmegyei lelkész lett, én pedig helyi beosztott lelkész. Ez nagyon jónak bizonyult, mert akkor tájt kezdett számítógépes rendszerre átállni az egyházmegye, és Péter abban sokat tudott segíteni, én pedig a helyi hitoktatást és a hozzám közel álló temetési szolgálatokat vettem át apósomtól. Valamint két Jolly Jokert kapott, mert Péter és én is bárhova tudtunk menni helyettesíteni.

A balatonkenesei gyülekezet megöröklése logikus és automatikus volt?

Péter nem az a típus, aki beül az apja örökébe, és tartott is attól, hogy az édesapja a gyülekezetben továbbra is irányt akar szabni. Ezt tudta a gyülekezet is. Például Kuti Csaba presbiter, a megyei közgyűlés elnöke engem kérdezett meg, hogy vállalnám-e a megválasztást. Csendesen elmondtam nekik, hogy inkább nem. Nem hiszem, hogy jó lett volna, mert házasságban, férfi-nő viszonylatban nagyon is számít, hogy ki a második lelkész. Aztán amikor Péter észrevette, hogy apósom boldogan metszi a szőlőt és a gyümölcsfákat kint a hegyen, és nem akar irányítani a gyülekezetben, akkor élhetőnek látta a balatonkenesei helyzetet, és 2003-ban hagyta magát megválasztani. Mivel ez egy egylelkészes hely, így én nem lettem megválasztva és beiktatva, de nekem ezzel akkor semmi gondom nem volt, mert ez benne volt abban a pakliban, hogy szerettem itt lenni, barátságokat kötöttem, jó gyülekezetben élhettem és a Balatonparton vagyunk. Beosztott hitoktató lelkész voltam, csak egy idő után, ahogy az egyházmegye dolgaiban részt kezdtem vállalni, már „kevésnek” éreztem ezt. Természetemből fakadóan sokfelé mentem, Péter pedig itthon ülősebb típus. Például a DURLÉra (szerkesztői megjegyzés: Dunántúli Református Lelkészegyesület) apósom vitt el először a kétezres évek elején, az egyházmegyei konferenciákra is folyamatosan elmentem, a kommunikációba is jobban bekapcsolódtam. És volt egy pont, amikor rádöbbentem, hogy ha szeretnék bármit vállalni, nem vagyok semmilyen tisztségre választható. Meg egy idő után, tizenöt év szolgálatot követően eléred azt a kort, amikor azt mondod, hogy ugyanolyan teljes értékű lelkész vagyok, mint bármelyik tíz évvel fiatalabb lelkész, akit most iktatnak be. Jó, nem ettől vagyok valaki, de mégiscsak jelent valamit! Úgyhogy egyszer erről beszélgettünk Péterrel, és megkérdeztük az egyházmegyét, hogy kifejezetten az én helyzetemre alkotna-e egy „Lex Esztót”-ot Balatonkenesére. Ez nem lett kétlelkészes hely, de én meg lettem választva, be lettem iktatva, és lehetett belőlem egyházmegyei tanácstag és tanulmányi előadó. Viszont ha mi elmegyünk innét, akkor utána ide egy lelkész lesz választható, ezért is „Lex Esztót” az egyházmegyei közgyűlés határozata.

Ökumenére nyitott ember vagy, és nemcsak januárban.

Hát, bizony nemcsak januárban! 2006-tól néhány év alatt elvégeztem egy klinikai lelkigondozói képzést Kecskeméten a Gyökössy Intézetben, hogy a gyülekezeti szolgálatomban a családterápiás látásmód segítsen. Önismeretben nagyon sokat fejlődtem akkor, és azok után az évek után másvalaki ment tovább a szolgálatom útján. Ennek a képzésnek a folyományaként van Győrben egy felekezetközi szupervízori csoport, ahova járok. Több mint egy évtizede együtt vagyunk evangélikusok, bencés szerzetesek, reformátusok, görögkatolikusok. Dogmatikai különbségeink vannak persze, de mentálhigiénés szakemberekként nem ezzel foglalkozunk, és Krisztusban testvérekként vagyunk együtt. Aztán meg az életből hozott helyzetek, problémák, konfliktusok, gyülekezeti esetek nagyon hasonlóak, ezért sok pozitív hozadéka van a megbeszéléseknek, közös hordozásoknak.

Hogyan látod, nőként az egyházban palástosnak lenni miben különbözik a férfiak szolgálatától?

Szerintem két irányból lehet megközelíteni ezt a kérdést. Az egyik az, hogy te hogyan éled meg magadat. Nekem a lelkészi munkámban nincs nemiség. Tudom, hogy vannak lelkésznők, akik ékszerekkel és kifestve mennek fel a szószékre, de én nem tudnék úgy felmenni. Amikor felveszem a palástot, megszűnök nőnek lenni, akkor lelkész vagyok. De amikor exegetálok, vázlatot írok, akkor is a teológus, a lelkipásztor, az Isten szolgája van ott, és nem a nő. Igen, amikor példát hozok, akkor abban megjelenhet például az anyaságom. A másik megközelítésben pedig ott van a masculinitás, amiből fakadóan például a szolgáló nők arányát egyáltalán nem tükrözi a zsinat összetétele. A mi református egyházunkban, itt a közeli gyülekezetek között ma is vannak olyan helyek, ahol szóba sem kerülhet a presbiteri tisztségre egy nő, nemhogy még a lelkészi tisztségre, pláne esperességre, ne adj még püspökségre. Az, hogy nő vagy, az egy üvegplafon – most.

Van egy mag formájú templomod Balatonakarattyán. Annyira új, hogy konkrétan a te lelkészséged idején készült el.

Inkább a mi, semmint az én lelkészségem idején. Egy percig sem gondolom, hogy Akarattya az én gyermekem lenne, mert egyrészt nagyon közösségi történet volt, másrészt Péternek sokkal több munkaórája, tárgyalása, kivitelezési küzdelme volt, mint nekem. Arra az építkezésre egy kicsit az egészsége is ráment. Úgy látom, hogy az a templom sokkal inkább Péteré, még ha közös örömünk is. Persze ki lehet mondani, hogy templomépítő lelkészek vagyunk, de amikor ezt hallom, egy másodpercig sem jelenek meg ott én, hanem mi ketten, vagy inkább Péter. Az akarattyai és kenesei templom nemcsak a téli hőfokában különbözik, hanem különbség van a gyülekezeti közösség formalitásában és lazaságában, valamint önjáróságában is.

Ha az lenne a feladat, hogy írj egy fejezetet az örömeidről, akkor miket sorolnál fel?

A gyülekezetben az, hogy itt otthon vagyunk több mint két évtizede. Én szeretem őket és ők szeretnek engem. Örömöm van az igehirdetésben, mert Kenesén és Akarattyán is figyelnek a prédikációra. Szeretem a hitoktatást, pedig az elején nehéz volt, de a gyerekeim növekedésével megtanultam a különböző korosztályok nyelvét, és rájöttem, hogy nagyon is otthon vagyok benne. Mivel anyukám pedagógus, apukám pedig jogász volt, így én nagyon elhatároztam, hogy nem leszek pedagógus, de hát elkerülhetetlen volt. Öröm a gyerekcsoportokkal lenni, – nekem még ott is, ahol több az ADHD-s, és nap végén megtépázott idegrendszerrel támolyogsz haza (nevet) -, fiatalon tart a közöttük végzett szolgálat és fantasztikus élményt ad végig kísérni őket a felnövekedés útján. Az a kisóvódás, aki mellé leguggolsz, és megbeszéled vele a fogtündért, aki teológiailag egyáltalán nem angyal, majd látod lakli kamaszként, ahogy komolyabb kérdések foglalkoztatják, és végül szembesülsz azzal, hogy aztán már egykori hittanosod gyerekét hitoktatod. Ez mindenképpen öröm. Ahogy az is, hogy tisztújításkor újítani tudtuk a presbitériumot, és élő gyülekezetünk van. Az akarattyai templom felépítése szült egy új gyülekezetet, az addig hűséges és kitartó tagok mellé újabbak jöttek. Közegyházilag természetesen örömöt ad az, hogy lelkész kollégákkal lehet kapcsolatom, és csapatban dolgozhatok. Nekem az is nagyon fontos, hogy amióta felkerültem Veszprém vármegyébe, azóta a DURLÉban dolgozhatok (szerkesztői megjegyzés: jelenleg a DURLE alelnöke). Közel két és fél évtized alatt átéltem a mélységeket és magasságokat, az alig vagyunk és a csúcs alkalmakat tudunk tartani változatosságát, és úgy gondolom, hogy jó irányba tartunk, mert a kezdeti sajátos gyökereket nem engedtük el, ugyanakkor rugalmasan megyünk tovább aszerint, hogy milyen téma érdekli a lelkipásztorokat.

Említetted, hogy apósodtól átvetted a hozzád közel álló temetési szolgálatokat. Tudom, hogy e közelállás mögött a feltámadás örömének hírvivése áll. A közelmúltban azonban családtagként kellett megállnod a koporsó mellett. Mit adott neked a gyászfeldolgozáshoz az eleven hited?

Egészen hosszú kegyelmi idő adatott nekem, mert közel az ötvenhez el tudtam mondani, hogy még senkim nem halt meg. Lehet, hogy azért csinálta ezt az Úristen, mert tudta, hogy ezzel rajtam nagyot fog ütni, és megerősített arra az időre, amikor szembe jön velem a halál, és elvesz mellőlem embereket. Apu 2018-ban halt meg, aztán jött a covid csúnya időszaka, és egy éve márciusban az öcsém ment el. A halállal való szembenézés nehéz, de valójában az elengedés nem, mert egyik sem volt már napi szintű kapcsolat. Apukám kilencven évesen messze, Kecskeméten élt, nagyot hallott, nehezen közlekedett, én nehezen jutottam már el hozzájuk. Már a beiktatásomkor érzékeltem, hogy őt hozták, és nem jött, részt vett, de nem volt teljes részese a jelennek. Végül is halálakor olyan valaki ment el, aki már voltaképpen nincs, nem kommunikál, elfogyott. Igazából őt már hamarabb elgyászoltam. Az öcsém, Gergő is hasonló helyzet volt a személyisége és kudarcos élete miatt, nem volt annyira szoros kapcsolatunk. Sokkal inkább az a kérdés merül fel váratlan halála kapcsán bennem, hogy én mit tehettem volna érte, mit mulasztottam el vele kapcsolatban. Az pedig, hogy a két évvel fiatalabb öcsém meghalt, egy olyan bekopogás volt nekem, hogy „most már bármikor jöhetsz te is”. Az élet végessége kapott hangsúlyt.

Számodra a hangsúlyok között ott van az írás. Egykor „Reposzt” alapítótag voltál, most pedig a „Meg van írva” felületen olvashatják gondolataidat.

A Reposztban rövid ideig írtam, mert az élet más területén lettek kihívásaim, és felmértem, hogy felelősen nem tudom a heti egy írást vállalni. Otthon éreztem magam a Reposzt újszerűségében, műfajában, az írott szöveg alkotásában. Később volt bennem egy hiányérzet az írott alkotás terén, és ezért fogadtam el örömmel a felkérést a Meg van írva indulásakor. Iszonyat munka, kötelesség, hogy minden héten írnod kell…

Sőt, te minden nap dolgozol ezért a felületért!

Ó, igen, naponként korrektúrázom a többi szerző munkáját. De azért ott nem nekem kell témát hozni és kidolgozni, úgyhogy az egyszerűbb, még ha kötelességtudó hozzáállást igényel is. Már a család is tudja, hogy amikor én hétfőn este körözök a nappaliban, akkor egyszer hirtelen megállok, és meglesz a téma. Én már az elején tudtam, hogy ebbe a munkába a teológus voltomat tudom beleadni, ezért először jellemzően teológiai fogalmakat jártam körül közérthetően.

Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy mind szóban, mind írásban közérthető maradj további utadon!

Kacsintás vagy mosolygás? Kacsintás.
Azúr vagy viola? Azúr.
Igazgyöngy példázata vagy öv példázata? Az igazgyöngy.
Csibészség vagy csendesség? Csibészség.
József álomfejtése a fáraó udvarában vagy Dániel álomfejtése? Dániel.
Ízletes vagy krémes? Ízletes.
Krisztológia vagy pneumatológia? Régebben azt mondtam volna, hogy krisztológia, de most már azt mondom, hogy pneumatológia. Vagy inkább nem választanék.
Csizma vagy szandál? Csizma.
Tömjén vagy mirha? Mirha.
Évszak vagy napszak? Évszak.

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.