Minden épület néma és halott, míg meg nem töltik emberek élettel, legyen az otthon, munkahely, vagy bármely közösségi létesítmény. Isten háza is akkor él igazán, mikor egy gyülekezet megéli benne az egymással és Istennel való közösséget. Ám a templomok abban kivételes épületek, hogy – a keresztény Európában a 6. század óta – saját hangjuk is van: a harang. Ha kell is hozzá emberi vezérlés, nem emberi hang ez, hanem valami más, valami különleges.
A harang, amely ha megkondul, Isten közelébe hívogat, és reggel-délben-este imádságra emlékeztet. Jelzi az idő múlását, vész idején figyelmeztet, eltévedtet hazavezet, és utolsó földi utunkon elkísér. Ha megszólal, Isten hangjaként szólít minket, és zúgása Őt dicséri. Egyszerre gyönyörűen megmunkált műalkotás, és a legmesszebb zengő hangszer!
Amíg a járványhelyzet miatt nem tarthattunk nyilvános istentiszteleteket, a harangjaink akkor is szóltak, Istennek a mi szívünket kereső, életünket oltalmazó jelenlétét hirdették. És miközben a környéken már álló, de üresen maradó templomok időnként csengtek-bongtak, egy balatonakarattyai lombos-fás telek mélyének rejtekében csendesen növekedett egy szépséges kis templomocska.
Állnak már a falai, a tornya is, van teteje és ablakai, vidáman illegeti magát és nézeget körbe születése helyén. A tavaly októberi országos perselypénznek és főként a jelentős állami támogatásnak köszönhetően, szépen lassan kívül-belül el is készül még idén. És lesz hangja, szép harangja is, amire azok a helyiek és nyaralósok adakozták össze a szükséges forintokat, akik majd használni, élettel megtölteni fogják.
Ma Magyarországon csak egyetlen harangöntő működik, az őrbottyáni Gombos műhely. Szlezák László, a legismertebb magyar harangöntő a múlt század első felében, budapesti gyárában alkotta sorra híres harangjait, de az államosítás ennek véget vetett. Később nevelt fia, Gombos Lajos fogott újra a mesterségbe, immár Őrbottyánban. Itt vette át tőle a műhelyt az unoka Miklós, mostanában pedig már a dédunoka, Gombos Ferenc.
Ide látogat el a gyülekezet küldöttsége, hogy megbeszéljék a részleteket, véglegesítsék a megrendelést, és kicsit kiokosodjanak a harangöntés mesterségéből. A generációkon átívelő családi vállalkozás képviselői, Ferenc és Miklós, kedvesen fogadják a látogatókat, és mindjárt rövid műhelylátogató ismertetőt is adnak.
Odabent mindenütt harang alakú, különböző méretű, kicsit ormótlan agyagtömbök állnak parázsló talpazatokon. Ezek a készülő formák. Úgy születnek, hogy legelőször a mesterek megépítik a magharangot, egy üreges agyagkupolát, ami az öntőforma belső része lesz, és kemenceként is működik majd, saját belső tűztérrel. Ezen aztán agyagból elkészítik a leendő haranggal azonos formájú álharangot, és viaszból megformázzák rajta a díszeket és feliratokat. Az álharangra pedig felviszik a finomsárnak nevezett keveréket, amely alkotja a köpenyt, a leendő öntőforma külső felét. A köpeny külsejébe abroncsokat és emelőhorgokat erősítenek. A forma elkészülte után a magban lévő kemence segítségével kiégetik az agyagot, egy emelőszerkezettel felhúzzák a köpenyt, eltávolítják az álharangot, visszaengedik a köpenyt, és kész is a forma.
A harang anyaga alapvetően a bronz, a vörösréz és az ón speciális ötvözete. Ezt forrósítják fel 1400 fokra a gázolajjal fűtött kemencében, míg izzó, folyékony fémmé nem válik. E rémséges nagy fedett fazékféle mellett hatalmas gödör ásít, ebbe helyezik el a harang öntőformáját, amit leborítanak jóféle fekete földdel, és csak a beöntőnyílást hagyják szabadon. A földet alaposan ledöngölik, hogy a forró bronz meg ne emelhesse majd. Az öntés után pedig még napokig pihen, és hűl nagyon lassan – a gödörben, a föld alatt – a megszülető harang. Még kiemelés után is órákat kell várni, hogy lebonthassák a köpenyt, letisztogathassák a harangot, és felfüggesztve megkondítsák, hogy kiderüljön, sikerült-e az egész művelet. Idő kell és türelem. Sok.
A harang készítése hosszú munka, mindennel együtt megvan néha fél év is. S ebből talán öt perc az öntés maga, de az a mindent eldöntő, szent idő. Két dolog van ilyenkor jelen: a felolvasztott fém, amely folyik, és a Jóisten – mondja Gombos Miklós. A szakember megtesz minden tőle telhetőt, amit emberileg lehet, de bármi megtörténhet. Minden harang felülről való ajándék.
Egy másik műhelyrészben Gombos Ferenc megmutat egy álharangot, ami nagyjából akkora, mint az akarattyai templomba készülő 110 kilogrammos zengő hangú szép hölgy. Tudniillik, a harangok mind nőneműek és lelkük van! Bizony. Sokszor nevet is kapnak… Ebben a helyiségben lehet kiválasztani, milyen díszítő elemek, milyen felirat kerüljön majd fel a harangra: lesz zsoltáridézet, a református címer, dátum, helységnév, gyönyörű szőlőlevelek és fürtök körbefutó mintája – hiszen a Balaton-felvidék lesz az otthona.
A küldöttség tagjai, a lelkészek, a műszaki ellenőr és a projekt menedzser még nézelődnek kicsit, kiállított harangokat csodálnak és meg-megkongatnak, megtudják, hogy minden harangnak a fő hangjával együtt legalább öt – egymással harmonizáló – felhangja van, s a „mi hangunk” majd az F lesz, zümmögik is magukban, aztán hazaindulnak.
Közeledik a vasárnap, amikor végre újra kinyílnak a hívek előtt a templomajtók, és a harangok szava valóban hívogat majd. Komoly kérdés, hogy hány szív felel majd rá, hány láb indul meg, visszatérnek-e templomosaink. Hogyan épülünk majd vissza, élő, egymást örömmel látó, áldás-békességgel köszöntő, együtt éneklő, imádkozó, igehallgató közösségekké. A templom nyílik, a lelkészek, testvérek várnak, a harang hív.
