Szülők, pedagógusok, bárki, akinek fiatalok oktatásával, nevelésével van dolga, jól tudjuk, hogy a tiniket a legkevésbé a veretes múlt érdekli – persze mindig vannak kivételek. A jelenben pezsegnek, a jövőjüket firtatják, vagy épp kilépnek a terhes időből a virtualitásba.
Távoli történelmünk, vagy akár közösségi közelmúltunk nem ragadja meg, nem köti le őket, identitás-talapzataikat ebben az életkorban másban keresik. Akkor engedjük el a dolgot, ne gyötörjük ezzel az ifjakat, hacsak nem töritanárok vagyunk, akiknek meg, ugye, muszáj?
1. Szerintem kár lenne lemondani erről. Arról, hogy a gyermekkorból kitébláboló fiataloknak, akik a világra, tágabb összefüggésekre, felnőttlétre, jövőért való felelősségre nyitogatnak ajtókat, kinyissunk a múltra legalább egy ablakot.
Arra a „múlt”-ra gondolok, ami örökség, mely értékek és tanulságok hatalmas puttonya, és segíteni tud majd nekik döntésekben, értékítéletben, beilleszkedésben, önmeghatározásban és talán még erőforrás is lehet.
Ez lehet a család múltja, nagyik-dédik történetei, viccesek vagy tragikusak, életről és túlélésről, amikkel azonosulni vagy épp megtagadni, de legalább hozzájuk valahogy viszonyulni lehet. Lehet az iskoláik múltja, ha jártak oda később naggyá lett nevek, akik ugyanúgy diákcsemetékből nőttek valakikké.
Még a gyülekezetünk, egyházunk múltja is lehet, sőt még a nemzetünké is, bizony! Tele esendőséggel és gyarlósággal, veszteségekkel és vereségekkel, de megküzdésekkel, talpra állásokkal, összefogással és hősiességgel, megújulással és mégis-hittel.
2. Ne kívül maradókként lökjük őket bele ebbe a múltba, ne frontálisan nyomassuk a nagy tanulságokat vagy adatokat, hanem menjünk és gondolkodjunk, kérdezzünk velük. Kísérjük őket el saját közös múltunk ösvényein, megosztva velük akár saját kétségeinket, fájdalmainkat, de gazdagodásunkat is.
Hogy átélhessék: a mögöttünk lévő századok embereinek, fiataljainak is hasonló kérdéseik, örömeik és bánataik voltak, nagyon ismerős indulatok és remények feszítették őket a család közösségében, a nemzet dolgaiban, a hit, az élet értelme keresésében. A dátumok talán elválasztanak, de emberségünk és meghatározottságaink összekötnek.
Nem könnyű ez, de azért akad segítség. Az idei tanév vége felé is elvittük a nyolcadikos hittanos csoportunkat tanulmányi kirándulásra. Mégpedig Pápára, ahogy most már sokadik éve.
Mert itt egyetlen nap alatt két templom történetéhez is közel kerülnek, egy nehezebb és üldözésesebb történelmi korban és egy könnyebb és szabadabb időben felépült református Istenházához. Az utóbbinak felmászhatnak a tornyába a helyi lelkész vezetésével, a másiknak meg hiába keresik a tornyát, de megtudhatják, hogy miért nincs.
Mert itt a sötét pincében fekvő múmia évezredes hiedelmekről és praktikákról mesél nekik, melyekkel hiába küzdöttek az elmúlás félelmes árnyaival szemben, de fent a fényes karzaton aztán végigjárhatják hívő eleink útját az Istentől kapott igazi, ma is érvényes válaszig. A saját válaszunkig, hitvallásunkig.
És ebben az évben ráadásképpen még a 200 éve született Petőfit is úgy ismerhetik meg egy zseniálisan felépített kiállításon, ahogy talán sehol másutt. Mert itt a református gimnázium falai közt, ahol a költő is tanult és ahol a tárlatnak is helyt adott a gyűjteményi könyvtár, maga a fiatal, korukbeli Petőfi szólítja meg őket.
A lázadó ifjú, aki önmagát keresi, magányosan kóborol és tanárokat bosszant, de végül barátokra, igazi mesterekre talál. És formálódik későbbi önmaga, a majdani hős és népszerű poéta…
Szóval itt most találtunk egy ablakot a múltra, kinyitottuk, és nem áporodott dohszag csapott meg minket és a gyerekeket, hanem a múlt sok erővel teli szele és a valahová, valakikhez, közösséghez és életlátáshoz tartozás illata.
