Ismerjük meg

„KERESNI, KÉRDEZNI, RÁTALÁLNI”

Fodorné Ráskó Éva diplomahalmozó lelkipásztor. A halál árnyékának völgyét megjárva gyermekekkel gazdagodott, akiket férjével, Fodor András fémipari ügyvezetővel együtt terelgetnek. Jóllehet, élete korábbi szakaszát állandóság jellemezte, mégsem riad vissza már a változástól és a változatosságtól. Beiktatott szolgálati hely helyett Somogy gyülekezeteiben lát el helyettes lelkészi és csoportvezetői szolgálatot. Életútról, hivatásról és örökbefogadásról beszélgettünk anyák napja tövében.

Közel két évtizedes ismeretséggel a hátunk mögött furcsa és távolságtartó lenne magázódni, ezért javaslom, maradjunk a tegeződésnél! Ha meghatározod önmagad, akkor mit felelsz arra a kérdésre, hogy kicsoda Fodorné Ráskó Éva?

Érdekes, de inkább az jön most elém a kérdésedre, hogy mi nem vagyok. Nem vagyok nagybetűs anya, nagybetűs feleség, nagybetűs lelkipásztor, és folytathatnám… Vállalom, hogy középkorúként még keresem, ki is vagyok. Sőt, most keresem igazán! Most értem meg rá, hogy nem kell beskatulyáznom magam, nincs szükségem címkékre, hogy önmagam legyek. Remélem, az vagyok, aki egyre inkább mer saját magával találkozni. Keresni, kérdezni, rátalálni, megkérdőjelezni, előre lépni, változni, új utakat meglelni.

Mielőtt az új utakra térnénk, kibontanád Istennel való kapcsolatodat gyermekkorodtól kezdve?

Képeket ragadnék ki az életemből, hogy erre válaszoljak. Az első kép, hogy 5-6 éves lehetek, ülök az apai nagymamám mellet a csurgói házukban és ő egy kátés könyvből olvas nekem. A fáma szerint az óvodában közkinccsé tettem a hallottakat, mire a pedagógusok felhívták a szüleim figyelmét a kettős nevelés (materialista vs. vallásos) veszélyeire, miszerint ez összezavarja a gyereket. „Igazuk” lett.

Ugrok tíz évet. A második kép a konfirmáció. Nincsenek ott a szüleim, nincs családi népünnepély, se aranylánc, se lakoma. A húgommal együtt konfirmálunk egy népes csapat körében. Mi akartuk, mert nagyon megragadott minket a fiatal barcsi lelkészházaspár szolgálata. A szüleink még pár évig nem jönnek a templom közelébe. Elfogadják, hogy nekünk az a passziónk, hogy vasárnaponként oda-vissza 4 kilométert sétálunk az istentisztelet kedvéért, és péntekenként sokszor este 10-11-ig ifin vagyunk. (Megjegyzem: az ifiből, ahová jártam, hatan lettünk lelkészek.)

A harmadik kép: az egyetemi felvételi. Nem készültem lelkésznek soha. Egyszer a lelkészem említette nekem a teológiát, miután nem jutottam be az áhított közgazdász szakra. Nem vettem komolyan a felvetést. De ahogy következő évben közeledett a felvételi jelentkezés ideje, nem tudtam elhessegetni a gondolatot. Már nem érdekelt a korábbi pályaválasztás. De vitatkoztam Istennel, miért nem kellene teológiára mennem. Végül szerződést kötöttem Vele: arra kértem, csak akkor vegyenek fel, ha Ő azt akarja, hogy lelkész legyek. Íme!

A negyedik kép a leginkább megrázó hitélmény. 24 éves vagyok, frissdiplomás. A palástom makulátlan, még nem fakó, sehol egy folt vagy szakadás. A szüleim 25 éves házassági évfordulója van. Ők az úrasztala egyik odalán, én szemben velük palástban a másikon. A házasságuk megáldása 25 évet váratott magára. Most viszont már ismerik Istent, aki idáig megtartotta, megáldotta őket. Szem nem marad szárazon a gyülekezetben, csak az enyém, valami csoda folytán. Nem sírhatok, a szüleimet esketem.

Az ötödik kép az első gyülekezet. Tatán voltam segédlelkész 2 évig. Tán különösen hangzik, de eddigi szolgálatom legszebb két éve volt, bár 22 éve vagyok a pályán. Isten kegyelme volt számomra, ahogy egymásra találtunk. Mert a gyülekezet nem csak el-, hanem befogadott. Figyeltek rám, szerettek engem, a zöldfülű, kezdő fiatal lányt. Szó szerint kézről-kézre adtak. Látogattam, lelkigondoztam, imádkoztunk, növekedtünk egymás hite által. Maga volt a mennyország. Örökre hálát érzek a tataiak iránt ezért a fogadtatásért, az ott szerzett alapokért.

Tizenhatéves korom óta tudom, hogy Isten a legjobb barátom, hogy kiválasztott magának. A küldetés, amit tőle kaptam, roppant egyszerűen hangzik: „Menj és beszélj az embereknek az én szeretetemről!”. Ahogy múlnak felettem az évek, egyre jobban tapasztalom, hogy ez mennyire nem egyszerű…

A hitem kapcsán fontos megemlítenem egykori lelki atyámat, aki egy nagytudású, s még nagyobb szívű angol katolikus pap volt, Peter Hocken. Aztán a legjobb barátaimat, egyben hitbeli testvéreimet, akikkel a meglehetősen magányos lelkészi hivatásunk során tudjuk egymást erősíteni, szeretni, tanácsolni, támogatni.

Szóval én nem az anyatejjel szívtam magamba a hitet és a református létet. Ez abban is tetten érhető, hogy vannak olyan evidenciává vált szokások, bejáratott utak az egyházunkban, melyek számomra nem maguktól értetődők. Én merek ezekre rákérdezni, esetleg másként tenni.

Szolgáltál klasszikus gyülekezeti lelkipásztorként, példaértékű munkát végezve. Jelenleg milyen szolgálatod van?

Igen, a tatai két év után egy évre Szolnokra igazoltam, majd tizenegy éven keresztül voltam a lábodi körzet (Lábod, Hosszúfalu, Görgeteg, Rinyaszentkirály) lelkésze. Lassan nyolc éve egyházmegyei helyettesítő lelkész vagyok. Azt szoktam mondani, hogy a Jolly Joker. Ez idő alatt lett családom, s megszereztem a harmadik diplomámat – a teológia és az óvodapedagógia mellé –, mentálhigiénés lelkigondozót.

A gyülekezeti lelkészi évekre visszagondolva a legnagyobb áldásnak mindig azt éltem meg, ha láthattam, ahogy Isten megérinti egy ember életét. Ha láttam elhidegült házasságot megújulni, gyerekeket csillogó szemmel Istenről beszélni, ha sírhattam a gyászolóval, ha a megterhelt ember gondja könnyebb lett egy közös imádság után. Ezért lettem lelkész. Ám ezek ritka pillanatok. Ezer más teendője és kötelezettsége van ezen túl egy falusi lelkésznek, amelyek mind az erejét, figyelmét, hitét követelik. Az pedig, hogy nőként milyen gyülekezetet vezetni, megérne egy rövidebb kurzust a teológián…

Nem mondom, hogy nem fogok többé gyülekezetet vezetni. Ha valahol épp az én talentumaimra lenne szükség, komolyan elgondolkodnék rajta. De jelenleg nem ebbe az irányba tartok. Nyolcadik éve „járom” a megyét helyettesítőként. Volt, ahová három évig jártam, más gyülekezetben 4-5 hónapot töltöttem, és van több körzet, ahol alkalmilag prédikáltam. Igazán érdekes tapasztalat, mert kevés kollégának van lehetősége ennyi közösség életébe betekinteni.

Betekintve mit tapasztaltál a somogyi gyülekezetekben?

Valójában inkább benyomások ezek, mivel rövid időt töltök egy-egy gyülekezetben. Sok helyen hűséges, elkötelezett, ámde fáradt közösségeket láttam. Sajnos jellemző a jövőkép hiánya, helyenként a borúlátás. Repkednek felém a költői kérdések: Mi lesz itt 20 év múlva? Hol vannak a fiatalok? Azt is lelkigondozásnak élem meg, hogy ilyenkor meghallgatom a kérdéseiket, gondjaikat.

Előnye is van ennek a helyzetnek. Amikor igét hirdetek helyettesként, engem nem korlátoz a gyülekezet esetleges elvárása, s mivel nem, vagy alig ismerem a tagokat, s a helyi viszonyokat, egyszerűen csak mondom, amit az igéből megértettem, nem kell foglalkoznom azzal, esetleg ki mit vesz zokon a hallottakból. Ez jókora szabadságot jelent az igehirdetésben. Visszajelzéseket is jóval többet kapok, mint amikor állandó gyülekezetem volt. Szerintem ennek is köze van ehhez a szabadsághoz az igehirdetésben.

Kicsit belelátok a kollégák helyzetébe is. Milyen a kapcsolatuk a gyülekezettel, mennyire szeretik, becsülik meg őket az adott helyen. Látom, ha széthúzás van, s azt is, ha egy irányba tudja húzni a szekeret a gyülekezet és a lelkész.

A helyettes lelkészi szolgálat mellett jelenleg a lelkipásztori munka mely területe foglalkoztat leginkább?

Most az igazi szívügyem a lelkigondozás. Komoly kihívásokon és nehézségeken keresztüljutva jöttem rá, hogy Isten efelé terel engem. A SOTÉ-n végeztem lelkigondozóként. Főleg az motivált, amikor a képzésre jelentkeztem, hogy eszköztelennek éreztem magam. Lelkészként természetesen tanultam a lelkigondozásról a teológián, de másfél évtizednyi lelkészség után rájöttem, hogy ennél többre van szükségem. A hogyan érdekelt. Az oktatás magas színvonalú és sokszínű volt. Olyan lelkigondozóktól, lelkészektől tanulhattunk, akik a saját területük (pl. házassággondozás, drogterápia, gyászfeldolgozás) tapasztalt, szakavatott mesterei. Nem pusztán tudást és szemléletmódot kaptunk: a legfőbb kihívást az jelentette, mennyire tudunk önmagunkon dolgozni, magunkat még jobban megismerni. Hisz aki mások lelkével foglalkozik, annál alapfeltétel, hogy tisztában legyen önmagával.

Öt éve kezdtem el az ott tanultak alapján lelkigondozói csoportokat szervezni, ill. egyénileg kísérni a hozzám fordulókat. Az önismeretfejlesztés, kríziskezelés és múltfeldolgozás azok a témák, amikbe leginkább beleástam magam. Több gyülekezetben is vezettem csoportot ezekben a témákban, legutóbb tavaly augusztusban, mert persze a Covid az én szolgálatomat is felülírta. Mostanra már nagyon buzog bennem a tenni akarás! Idén még gyesen vagyok a kisebbik gyermekünkkel, de év elején megkerestem új esperesünket, Hella Ferencet, hogy megbeszéljük, miként tudná lelkigondozóként hasznomat venni az egyházmegye. Jelenleg az a terv, hogy a református diákoknak és tanároknak nyújtanék segítséget a Covid okozta veszteségek feldolgozásában önkéntesként. De várom a lehetőséget és a felkéréseket, hogy gyülekezetekben is újra indíthassak lelkigondozói csoportokat. Addig is olvasok, tanulok, képzem magam.

Nekünk van egy közös dátumunk, a kisfiam keresztelője. Nem véletlen, hogy téged kértelek meg akkor. Az örökbefogadás lélekútját te magyarázat nélkül értetted.

Igen, ha meghallom az örökbefogadás szót, nagyot dobban a szívem örömében. Számomra magától értetődő volt, hogy gyermekeim legyenek. Házasságunk kezdetétől nagyon vártuk a férjemmel, Andrással, hogy végre család legyünk. De nem született gyermekünk. Amikor közölték velünk az orvosok sokévi gyötrelmes próbálkozás után, hogy soha nem is lesz, akkor nem csak ezzel kellett szembenéznünk. Egy komoly betegség miatt az életem is veszélyben volt. Nem tagadom, összeomlott a világ. Addig nem igazán beszéltünk örökbefogadásról. De akkor bejelentkeztünk, hogy szeretnénk örökbe fogadni. Nekem erre szó szerint az életben maradáshoz, a túléléshez volt szükségem.

Ismerem azoknak a hezitálását, akik félnek az örökbefogadástól: a más gyerekét nevelni; ki tudja, milyen géneket hoz… Emlékszem, még nem tudtuk, hogy nem fog gyermekünk születni, amikor egy barátunk felvetette az örökbefogadást, s azt mondta: „De hát, aki tőletek születik, az is lehet ilyen vagy olyan!”. Azóta tudom, mennyire igaza volt. Egy vérszerinti gyereken is kiütközhetnek „nemszeretem” gének, egy vérszerinti is lehet nehezen kezelhető, hálátlan, stb.

Nekünk van két gyönyörű fiunk, akiket nem mi hoztunk a világra. Benjámin hét múlt, őt huszonkét hónaposan hoztuk haza, nevelőszülőknél élt addig. A kicsit, Leventét, három hetesen az újszülött osztályról hoztuk, nemrég múlt két éves. Az elsőre másfél évet, a másodikra majdnem hármat vártunk. Mindkettő titkos örökbefogadás volt. Ilyenkor a vérszerinti és az örökbefogadó család nem kerül közvetlen kapcsolatba, nem találkoznak, szemben a nyílt örökbefogadással.

Minden örökbefogadás más és más. Saját tapasztalatod is ezt erősíti meg?

Nagyon különböző volt a két történet. Megvallom, a hátam közepére sem kívántam, hogy nevelőszülőktől fogadjunk örökbe. Ilyenkor a kicsit szó szerint el kell szeretni azoktól, akiket eddig apának és anyának szólított, akiket családjaként szeretett. Mégis erre vállalkoztunk az akkor 22 hónapos első fiunk, Beni esetében. Azt nem kívánom senkinek, amikor éjjel sírva kiabál a gyerek az ágyában, hogy anyaaaa!, s tudom, nem engem keres. Kellett pár hónap, hogy kialakuljon a kötődés, a bizalom, a szeretet. Ezt nem adják ingyen. Hálásan gondolunk a nevelőszülőkre, akiknek ez volt az első örökbeadásuk. Végig a gyerek érdekét tartották szem előtt. Mi pedig végre apa és anya lettünk, s határtalan volt az örömünk.

Levi története más. Egy hetünk volt felkészülni testileg-lelkileg egy csecsemő fogadására. A család, rokonság, barátok egy emberként álltak mellettünk. A pelenkán és popsitörlőn kívül nem nagyon vettünk mást, mindent kaptunk. A baba érkezése eufórikus volt. Itt nem annyira a lelki, inkább a fizikai megterhelés jelentett kihívást nekem, 44 évesen. Érdekes volt, hogy kb. fél évvel az öccse érkezése előtt Beni az esti imát mindig azzal fejezte be, hogy testvérkét kér: baba legyen és fiú. Én mosolyogtam, mert tudtam, milyen nehéz újszülöttet kapni örökbefogadáskor. A nagyfiam gyermeki hite megszégyenített.

Milyen volt a környezet hozzáállása az örökbefogadáshoz?

A családunk és barátaink a legnagyobb szeretettel és természetességgel fogadták a fiainkat. Az örökbefogadás folyamatáról nem tudok rosszat mondani. Az Ágacska Alapítványnál végeztük a felkészítő tanfolyamot, olyan szakemberek tartották, akik maguk is örökbefogadók, ill. örökbefogadottak. Nem voltak tabuk, se kínosnak számító kérdések. A somogyi ügyintézőnk is végig készséges, figyelmes volt a folyamat során. A hivatalos okmányok beszerzése már más kérdés: a második fiunk féléves volt, mire lett anyakönyve, személyije, tb kártyája. És ez nem rajtunk múlt…

Az interdiszciplináris tudományterületnek számító viselkedésgenetika többek között foglalkozik az örökbefogadó és –fogadott hasonlóságával. Nálatok szemmel látható hasonlóság van a külső jegyek alapján. Belső tulajdonságaid is megjelennek gyermekeidben?

Már többször megkaptam olyanoktól, akik nem tudják, hogy örökbe fogadtuk őket, hogy mennyire hasonlítanak rám a fiaim. Ilyenkor jót mosolygok magamban.

Mindkettőnek zöld szeme van, akár csak nekem. A belső tulajdonságok jelenléte érdekes kérdés. Hiszen a gyerek hoz egyfajta temperamentumot, megvan a maga fordulatszáma születésétől fogva, ám rengeteget másol a viselkedésünkből. Nem tudom mennyire hozott, vagy mennyire minta kérdése, de a nagyfiam szereti a könyveket, a jó történeteket, akár csak én, de sajnos a türelmetlenségünk is közös tulajdonság. A kicsi még nem beszél sokat, így bőven van még titok a számunkra, ami a jellemét illeti. De ha közös tulajdonságot keresek vele, az mindenképp az érzékenységünk.

Több éves tapasztalattal a hátad mögött hogyan látod az örökbefogadást?

Az örökbefogadás az a téma, amiről regényt tudnék írni, talán egyszer fogok is. Mióta az első gyermekünk megérkezett, több házaspárt is bátorítottunk az örökbefogadásra, bábáskodtunk a családjuk „születésénél”. Az igazsághoz tartozik, hogy az örökbefogadás nem tündérmese. Van, hogy rosszul sikerül, nem való mindenkinek. Nekünk viszont ez által lett teljes a családunk, így feladatunknak érezzük, hogy segítsünk olyan pároknak, akik fontolgatják ezt az utat, vagy támogatjuk őket az örökbefogadást követően, ha segítségre van szükségük.

Ha megkérdezik tőled, hogy mikor mondjátok el a gyerekeiteknek, hogy örökbe fogadtátok őket, mit szoktál felelni a kérdezőknek?

A fiúk tudnak az örökbefogadásukról. Beszélgetünk róla, képeket nézegetünk az érkezésükről, Beninél a korábbi, nevelőszülőknél töltött időszakról is. A nevelőszülőkkel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Minden évben megünnepeljük a napot, amikor hazahoztuk a gyerekeket és egy család lettünk. Ez amolyan második szülinap. Van torta, gyertya és ajándék is.

Amikor a felkészítő tanfolyamot végeztük, ott elhangzott a kérdés, mikor mondjuk el a gyereknek, hogy ő örökbefogadott. A válasz az volt, hogy az első napon. De egy csecsemőnek is? – jött a megrökönyödött kérdés valakitől. Igen, mert minél előbb hallja a gyerek, annál természetesebb lesz ez neki, annál kevésbé okoz ez később gondokat a családban. Mi ezt láttuk követendőnek.

Volt egy aranyos sztori Benivel. Egyik nap megyünk érte oviba, ahová járt a szomszéd városban, és az óvónő közli velünk, hogy a gyerek azzal állt elő, miszerint őt örökbe fogadták. Megnyugtattuk az óvónénit, hogy ez így van. Nem fogunk táblát akasztani a gyerek nyakába, hogy örökbefogadott, nem fogjuk ezt úton-útfélen emlegetni. De akármilyen kicsi is, mi azt gondoljuk, az ő joga, hogy annak mondja el, akinek akarja.

Persze, hogy vannak rosszízű vagy tudatlanságból származó megjegyzések, amivel a családunkat illetik. Kevés ember van tisztában vele, mit jelent az örökbefogadás, ha nincs ilyen család a közeli környezetében. Valójában az életünk meglehetősen átlagosnak mondható. Van–e mégis bármi különbség más családokhoz képest? Minden családban, minden szülő és minden gyerek lelkében előbb-utóbb keletkeznek sebek. Én abban látom a különbséget, hogy mi örökbefogadó családok, talán jobban tisztában vagyunk ezzel, tudatosabban figyelünk ezekre.

Milyen jövőbeli álmaid vannak Benivel és Levivel kapcsolatban?

A legfőbb vágyam, hogy „egész-séges” emberek legyenek. Akik úgy egészek, ahogy vannak. Nem várom tőlük a bölcsész doktorátust, bár már most látszik, hogy vág az agyuk. Nem fogunk erőltetni számukra egy olyan utat, amit mi álmodtunk meg. Bízom benne, hogy tudunk segíteni nekik a bennük rejlő képességek felfedezésében, kibontakoztatásában. Nekünk is szabad utat adtak a szüleink a pályaválasztásban, maximális támogatással, mi is szeretnénk ezt biztosítani a gyerekeinknek.

Persze a szívem nagy vágya, hogy istenfélő emberek legyenek. Ez egy lelkész szülő számára igazi kihívás. Nem akarom őket nyomasztani lehetetlen elvárásokkal, hogy aztán hátat fordítsanak az egyháznak. Amennyire rajtam áll, igyekszem példát mutatni. De ahogy engem is elért Isten és meg tudott ragadni, az ő megtérésük is az Úr munkája, kegyelme lesz.

Betegséged és örökbefogadások hatására változott Istennel való kapcsolatod intenzitása?

Egy gondolat erejéig visszatérnék arra a kérdésre, amikor az Úrral való kapcsolatomról tudakozódtál. Visszatekintve úgy látom, hogy hívő emberként, sőt lelkészként is nyolc évvel ezelőttig viszonylag biztonsági játékos voltam. Nem tudom ezt szebben fogalmazni: akkor Isten egy rántással kihúzta alólam a talajt, amibe addig kényelmesen belegyökereztem. Azóta folytonos változás az életem. Olyan utakat járat velem, amikre sohasem vágytam, esetleg amiktől rettegtem, de amelyek révén sokkal mélyebben belém ivódott és íródott, hogy: Nála nélkül semmit sem tudok cselekedni. SDG.

Gyermekek között előfordulnak halasztást nem tűrő, töprengést mellőző helyzetek. Kérlek, most gondolkodás nélkül, villámgyorsan válaszolj!

Hátizsák vagy ridikül? Ridikül.

Tollpihe vagy falevél? Tollpihe.

Lejtő vagy emelkedő? Emelkedő.

Mózes vagy Áron? Mózes.

Fagyi vagy jégkása? Fagyi.

Faggatás vagy hallgatás? Hallgatás.

Bézs vagy türkiz? Bézs.

Farizeus vagy szadduceus? Szadduceus.

Kána vagy Bethánia? Bethánia.

Csipke vagy fodor? Fodor!

Köszönöm az őszinte beszélgetést, kívánom, hogy boldog családként örömötök teljes legyen!

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.