Megéled

Kutyavilág, szűk esztendő!

Anyai nagybátyám szavajárása volt mindig a „kutyavilág, szűk esztendő”. Ma már tudom, nem csak az övé. Persze, nekünk Erdélyben mást jelentett, mint az anyaországbeli magyaroknak. Olyan szegények voltunk, hogy szinte fel sem tűnt. Mindenki az volt. Legalábbis a Partium azon szegletében, ahol egy darabig nevelkedtem. És akkor most csak félig mondok igazat, mert mindig voltak és lesznek nálunk gazdagabb emberek, ahogy szegényebbek is. Mindegy, hogy hol és mikor születünk erre a világra. Természetes volt, hogy a boltban szinte semmit nem lehet kapni, ezért igyekszünk önellátók lenni, amennyire hagyják. Ahogy az is magától értetődő volt, hogy a vezetékből nem folyik sokszor víz, el kell menni az artézi kútra vizet hozni. Ez a gyerekek feladata volt általában és mi ezt nagyon élveztük. Megboldogult apósom mesélt sokszor úgy a gyerekkoráról, hogy azt éreztem, akár az enyémet is mondhatná. Csak hozzám képest bő negyven évvel korábban született.
Nem tartom igaznak a mondást, hogy régen minden sokkal jobb volt, mint most. Régen sok minden másképp működött, mint manapság, de nem jobban. Például a kutyavilág egész volt. Az asztal alól morzsákat szedegető kutya sok esetben az asztalfőre került.
Múlt szombaton egy kutyakiállításon jártam és ezt tapasztaltam. Életre szóló élmény. Teljesen más világ. Kutyából nagycsaládosok vagyunk, de ennyi fajta ebet és ekkora számban még nem láttam. Közel kétezer kutyát vártak a kétnapos rendezvényre. Természetesen mi mást lehetett falatozni annak, aki megéhezett, mint hot dogot. 🙂 Rengeteg kocsit tologató nő és férfi volt kint a tűző napon. Végül is jó családi program lehet a gyerekekkel, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy azok nem is babakocsik, hanem kutyakocsik. Kuncogtam, összezavart a látvány. Valahogy természetellenesnek hatott. Mekkora biznisz ez is! Kutyakocsi, kutyaruha, pipere kellékek, menő hámok és világító nyakörvek. Ja és kutya hűtő UV szűrő kabátka volt a kedvencem. A szarkazmusom egyre dagadt mindezek láttán.
Létezik vajon éles határ a rácsodálkozás és az ítélkezés között? Mert ha valamire ilyen döbbenettel nézek, akkor azt próbálom elhelyezni valahogy a magam értékrendjébe, de nem biztos, hogy sikerül. Ha pedig valami túllóg a keretrendszeremen, könnyebb rossznak, butaságnak, idő és pénz fecsérlésnek titulálni, mint megérteni.
Nálunk a kutya nem gyerek, de háziállat. Megvan a helye a fontossági sorrendben. Épp ezért nehéz volt egy idő után úgy menni a sorok között, hogy ne illettük volna bírálattal a különböző fajtákat és hát néha az állandóan fésülő, hajlakkal igazgató gazdáikat. Biztosan megfigyelték már sokan, hogy mennyire hasonlítanak a kutyusok és gazdáik egymásra. Nem is tudnánk mást elképzelni melléjük. Volt piperkőc és slampos, szobacirkáló és ragadozó. Két D-s és böhöm kutya. De láttunk cuki és meg nem fognám! ebeket is. Mondtam, nem vagyok ismerője ennek a világnak! A háttérben pedig folyamatosan ment az „Anya! Ne mondd ilyen hangosan, hogy csúnya! Megsérted vele a gazdáját.” Végül megállapítottam, hogy ez a fajta kutyavilág nem is olyan rossz, lennék kutya. Vagy inkább nem. De nem lennék tenyésztő sem. Nem barát állat, nem háziállat, hanem haszonállat itt az eb. A jó pedigré mindenek előtt!
Szavaim talán élesek, de csak az lehet mögöttük, hogy más világ szülötte vagyok. Minden reggel bekapcsolom a rádiót és hallgatom a riportokat az egyre növekvő inflációról és a gazdasági versenyképesség növekedésének vágyáról. A háború generálta nehézségekről. Innováció, fenntarthatóság, magasabb életszínvonal az új hívószavak, melyek köré az életet minden nap szervezzük. Nem is tehetünk mást, pénzből élünk. Akkor is, ha tudjuk, valójában kegyelemből. Viszont nem szeretnék álszentnek sem tűnni. Nekem is fizetnem kell minden kasszánál. És tapasztaljuk, hogy mindenért egyre többet fizetünk. A kutyavilág ellenpólusaként megjelenik a szűk esztendő, amiben élünk és amik elé nézünk, mert az ember telhetetlen, a gazda(g)ságnak pedig dübörögni kell. Nem vagyok közgazdász, de az adott energiaforrásokból a végtelenségig nem érhető el növekedés úgy gondolom. Kétszer is meg kell gondolni, mibe mennyit invesztálunk, mire éri meg költeni.
Gyerekkoromhoz képest jóval magasabb az életszínvonal persze még így is. Akkor sem voltam és most sem vagyok elégedetlen. Belőlem soha nem lesz jó kereskedő, mert nem a mulandóból akarok gyűjteni sokat, hanem az örökkévalóból. Szegény Dzsoni módjára szeretném megélni, hogy ahogy a szegénység, úgy a gazdagság is viszonylagos. (Szeretettel ajánlom nem csak gyerekeknek Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című művét. Nagy bölcsességeket fogalmaz meg az író.) Ha pedig viszonyítási pontot kell választani, (márpedig mindig választunk, akkor is ha azt gondoljuk, hogy nem) akkor Isten igéje az, amely így szól viszonyítási pontként:
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6; 19-21.) Vajon a kedves Olvasónak mennyi az elég? Ki/Mi a kincse, a szíve öröme?