Életem egyik meghatározó élménye egy horvátországi úthoz kötődik. Szerbián mentünk keresztül, s egy kisebb hegyről ereszkedtünk le Mostarba. A város kibontakozó sziluettje elementáris erővel hatott rám. Nem láttam ugyanis mást, csak eget ostromló minareteket. Rengeteget. Ekkor tudtam meg, hogy az a kulturális táj, amelyhez az én szemem szokott, s amelyet olyan magától értetődőnek tartottam a keresztyén templomaival, nem is olyan természetes. Csak annyira belenőttem, annyira hozzászoktam, hogy már észre sem vettem. Azt hiszem, néha az embernek el kell mennie egy teljesen idegen kulturális világba, hogy rádöbbenjen arra, ami az övé. Hátborzongató élmény volt, hogy ott, azon az úton, meglett férfi koromban döbbentem rá újólag arra, amit persze mindig is tudtam, hogy keresztyén vagyok. S keresztyén mivoltom nem csak abban fejeződik ki, hogy én önmagamban annak gondolom magamat, hanem abban is, hogy egy olyan tájon érzem magamat otthon, ahol a rajtam kívül álló teret templomok uralják. Ez a templom jele. Jel arról, ki vagyok én, honnan jöttem, hova tartozom legbensőbb lényegem szerint.
A templomot is újra fel kell fedezni. Nem, ezt nem csak most, a karantén utáni újra megnyíló kapuk teszik aktuálissá. Aktuálissá teszi a kor, amelyben élnünk adatik. Egy olyan kor, amelynek legfőbb vonása az, hogy emberek millióit tette vakká arra, hogy valójában kik ők, honnan jöttek, hova tartoznak, s milyen is az a kulturális és szellemi táj, ahol otthon érzik magukat. Templomok nélkül otthontalanok és hajléktalanok lennénk. Aki ezt nem hiszi, legyen világnézetileg bármilyen hitet is valló, képzeletben próbálja ki: képzelje el a helyet, ahol él, avagy az országot templomok nélkül. Vagy képzelje el nem keresztény kultuszhelyekkel. Na, ugye. S hogy ez mennyire így van, jól példázza a párizsi Notre Dame leégése. Emberek millióit sokkolta az állítólag teljesen elvilágiasodott Franciaországban, sőt Európában. Mert akkor döbbentek rá arra, hogy kik ők. S bizony, néha a katartikus önfelismerés pillanata akkor jön el, amikor elveszítjük azt, ami vagy aki nélkül nem lehetnénk azok, akik vagyunk.
De nekünk még nem késő. A vírus nem vette el a templomainkat. S ez a „nekünk” itt most nem csak a templomba járók közösségét jelenti, hanem mindenkit, aki ezen a kulturális és szellemi tájon, ebben a templomokkal teletűzdelt országban érzi otthon magát. Ez a mi vidékünk, ez a mi kultúránk, ez a mi hagyományunk, ez a mi világunk. Ezek vagyunk mi. Aki felfedezi a templomot, újra felfedezheti önmagát.
Nem tudom, összesen hány keresztény/keresztyén templom van Magyarországon? Azt sem tudom, egy vasárnap átlagosan hányan járnak templomba. Nem találtam rá adatot. Épp itt lenne az ideje egy keresztény/keresztyén adatbázis megalkotásának. De azt tudom, hogy nincs még egy olyan épülete a magyar társadalomnak a templomon kívül, amely annyira mélységesen formálta volna a magyar nép lelkét, mint a templom. Mert hiszen, mi is a templom? Egy épület, ahova az ország minden szegletében emberek összegyülekeznek, hogy a lét nagy dolgaira ráeszméljenek. S nem azért, hogy ott mindenféle okosságokat hallgassanak meg, hanem abban a hitben, hogy az élet nagy kérdéseire csak Istennel összefüggésben lehet válaszolni. Ha van egy hely, ahol a magyar társadalom azt tanulhatta meg, hogy az „élet több”, s hogy az emberi lét nem csak evés és ivás, hanem túlmutat önmagán, akkor az a templom. Ha van hely, amely arra adatott, hogy az embernek víziót adjon arról, hogy miért él, akkor az a templom. Ha van hely, ahol a metafizikai hagyomány, vagyis a kötődés a transzcendenshez igazán életté vált, akkor az a templom. A templom: emberré válásunk helye. Ott lettünk azzá, akik vagyunk. Ott lettünk európaiak, s ott váltunk keresztény magyar társadalommá. Ott tanultuk meg önmagunkat, egymást és a világot Isten színe előtt látni.
S ha vannak is ma erőteljes és ijesztő kísérletek arra nézve, hogy a templomot kiiktassák az öneszmélődés színterei közül, ne higgyünk a szirénhangoknak. Ez a fogyasztásba belefulladó világ semmit nem tud adni a templom helyett. Ha elveszítjük templomainkat, önmagunkat veszítjük el. Lesz majd mindenünk, csak azt nem tudjuk, kik vagyunk, és miért élünk. Az a világ, amely önmagából akarja megmagyarázni önmagát, el van veszve. Ennél azért több kell. Látomás, vízió, emelkedettség, végső, átfogó cél és értelem, ami kiemel kétségbeejtő földhözragadtságunkból.
Újra fel kell fedeznünk a templomot, mint szellemi-lelki otthonunkat. Templomba járni ma: tudatos vállalás.
Magyarság addig lesz, amíg lesznek élő templomai.
