
„Megoldódhat az óceáni műanyagszennyezés problémája”. Ezzel a címmel olvastam egy cikket. Sokszor hallottam már tudományos beszélgetésekben, olvastam tudományos lapokban, hogy megoldjuk az óceánt elöntő műanyagok problémáját. Hihetetlen műanyag szigetek alakultak ki az óceánokban, ahová összesodorják az áramlatok a szennyező műanyagokat, palackokat és mindent, ami lebeg. Némelyik sziget akkora, mint Franciaország. De nem csak a felszínen marad a lebegő műanyag, mert találtak a Marianna-árokban is, 11 km mélyen.
Sajnos a nagy műanyag szemét aprózódik, és egészen a mikro és nano méretekig képes ezt megtenni. Ez bekerül a táplálékláncba is. Gyakorlatilag szinte mindenben van már szemmel nem látható műanyagszemcse. Akkor még a damilos fűkaszákról nem beszéltünk, ami szintén minden kertben szórja szét a damildarabokat.
Most lényegtelen, hogy kik (Gary Baker és csapata a Missouri Egyetemen), de hidrofób oldószerkeverékeket fejlesztettek ki, amelyek hatékonyan vonzzák és izolálják a nanoműanyagokat a vízből. Az így összegyűlt műanyagot el lehet távolítani. Ijesztgetésül a jó hangzású anyagok nevei: decánsav, egy zsírsav, valamint ammónium- és brómsók. „Ezek az oldószerek biztonságos, nem mérgező összetevőkből készültek, és víztaszító tulajdonságuk megakadályozza, hogy további szennyezést okozzanak, így rendkívül fenntartható megoldást jelentenek a nanoműanyagok eltávolítására” ( ACS Applied Engineering Materials tudományos folyóirat)
Azért azt becsülöm, hogy hozzátették, hogy laboratóriumi körülmények között. Mert, amúgy mindig csodálkozom a hurráoptimizmuson, amely jellemez néhány tudományos újságírót, világjobbítót. Megoldódhat. El tudjuk képzelni, hogy ilyen oldószerekkel az óceánok összes vízfelületét végigöntözgetik? Erre nincs kapacitás, még akkor sem, ha ezek az anyagok valóban nem mérgezőek és semmiféle beavatkozást nem jelentenének az ökoszisztémába. De hát nyilván ez nincs így.
Beszélgettem vegyészekkel, akik kevergették a kis vegyületeiket otthon, a laboratóriumokban, hogy építkezéseken és bárhol a mindennapi életben ki tudják küszöbölni az anyagok természetes viselkedését. Fagyban betonozni, vagy láng és égés állóvá tenni dolgokat. Mondták, mindennek van kockázata, de majd kitaláljuk a megoldást. A legszebb az volt, amikor az atomenergiára is így reagáltak. Persze sugárzó szemetet termelünk, de majd menet közben megoldjuk. Tehát olyan ez, mint amikor valaki vasúti síneket fektet, de még nincs kész a pálya, a mozdony húzza a szerelvényt, és valahol még előrébb rakják a síneket. Mire odaér meglesz.
Nagyon sokrétű ez a műanyag biznisz. A több milliárd embernek nagyon sok pillanatnyi gondját megoldja. Hosszú távon nem jó. De majd megoldjuk, mire odaérünk. A társadalmainkban annyi mindenről így gondolkodunk. Persze már tudjuk azt is, hogy mit nem kellett volna egyáltalán elkezdeni, mert most csak versenyt futunk az idővel, mert meg kell oldani, le kell rakni a sínt, mire ideér a vonat. De a vonat nem vár és gyors.
Vannak dolgok, amiket egyáltalán nem kell csinálni, nem kell használni, nem kell kitalálni sem, mert nem tudjuk megoldani. Szerintem az emberiség egész sok mindenre mondja most, hogy mit nem kellett volna, de akkor jó ötletnek tűnt.
Egyáltalán az a fajta gondolkodásmód bosszant, amikor úgy tervezünk és akarunk létrehozni valamit, amiről már eleve tudjuk, hogy bizonyosan veszélyes, szennyező, gondot fog okozni. Mégis tesszük, mert valamiféle szerencse alapon, hamisan bízva a tudományokban, vagy valami bóvliban, azt gondoljuk, majd ha odakerülünk, megoldjuk. Görgetjük a megoldandót, és növeljük is. Mint egy hógolyó, amely elindul a hegy tetejéről, de már lavinaként érkezik le.
Visszatérve az óceánokhoz. Nem kell beszennyezni, hogy ne kelljen tisztítani. Mert nem tudjuk rendbe tenni. Nem azért foglalkozom az óceán műanyag szennyeződésével, mert terelném a szót a helyiről. Ugyanaz zajlik lokálisan is, mint globálisan. Ebben minden nagyon globális.
Kép forrása Andreas Franke
Ajánlom: https://xforest.hu/szemetsziget/