Sötétedett. Az ablakhoz húztuk a székeinket, mintha távolabb akarnánk kerülni a pillanat fájdalmától, kilépve a hatalmas gesztenyefák lombjai fölé. Tőlünk pár méterre jöttek, mentek az emberek, orvosok, nővérek, látogatók, egy asztalnál középkorú pár üldögélt, a nő mályvaszínű köntösben. Nem lehet elbújni a fájdalom elől. Fogtam a kezét.
– Meg fog halni.
Én is tudtam. Mind a ketten tudtuk. Mindenki tudta. Nyolcvanhét éves, beteg. Nagyon beteg.
– Nem akarom, hogy meghaljon! Miért kell meghalnia? Miért nem élhet még? Miért?
Hallgattam. Nem akartam bölcselkedni, csak ott lenni vele és átvenni egy kicsit annak a fájdalomnak a terhéből, amit cipelt.
– Te sem tudod, ugye? Pedig pap vagy! Miért kell meghalnia? Mondd meg! Miért van halál? – szinte követelőzve szegezte nekem a kérdést.
Mennyit töprengünk ezen. Hányszor próbáljuk megválaszolni. Hivatalból vagy magunknak, filozofálgatva vagy zokogva. Miért van halál? – tudok egy pár választ, talán tudom is a választ, de … szavak. És most itt? A nyolcadik emeleti előtér ablakában kell megmondanom? Neki, akinek elhomályosítják a látását a könnyei, és eltompítja a hallását az indulatok dübörgése. Mit mondhatok?
– Szerinted ez itt a legjobb? Ez a hely? Ez az élet? Szerinted innen elmenni, az valami nagy veszteség? Itt hagyni a járókeretet, a napi háromszor egy marék gyógyszert, a meggörbült gerincet, a félelmeket, a fájdalmakat, a magányosan eltöltött napokat – akkora nagy gáz? Mert szerintem nem. Oda megy, ahol már várják. Ahol egyenes lesz a háta és hosszú, göndör, barna haja lesz. És olyan fiatal az arca, mint amilyennek te csak a fényképeken láttad.
Csak nézett rám. Úgy nézett, mint aki egy új, ismeretlen világot pillant meg éppen. Nem tett fel keresztkérdéseket. Láttam, ahogy szinte látja őt, ahogy megy, egyenes háttal, és látja, ahogy a derékig érő, gesztenyebarna fürtjei játékosan lendülnek a válla körül, amikor hátrafordul hozzá, hogy rámosolyogjon. Csak nézett rám, és messze túllátott rajtam. Oda, ahova csak a hit szemével láthat az ember.
