Idén, július 21-én, nagy nap ragyogott fel Nürnbergben, egy evangélikus templom szürke hétköznapjaiban. Jézus szeretett aznap, és még talán másnap is, meg két nap múlva is. Homoszexuális művész rendezett egy kiállítást, amelynek egyébként ez volt a címe, „Jézus szeret”.
A kiállítás színesre sikerült. A helyi lelkipásztor és az esperesség szerint a festménykiállítás egyházi szempontból is fontos témákkal foglalkozik, ezért mindenképpen meg kellett rendezni. A témák csak felsorolásszerűen: a vallás, szexualitás, homoerotika, szerelem és halál.
Mivel festményekről beszélünk, nem bíztak semmit a fantáziára. Például Krisztus angyalokkal együtt látható, mellette pedig egy közösülő homoszexuális pár. Más képeken többek között péniszek és a XVI. Benedek pápa látható. Az egyik „alkotás” pedig egy egész orgiát mutat be, amelyen férfiak elégítik ki egymást és magukat. (Ha valaki meg is akarja nézni: Nem volt hosszú életű a homoszexuális kiállítás – A hívők teljesen kiakadtak a német evangélikus egyházra)
Ez nem a Kiscelli Múzeumban van, hanem egy evangélikus templomban. Egy keresztyén templomban, Isten házában. Ki tudja milyen indokkal, milyen érdekből, milyen mellékzöngékkel. A homoerotikus pornográf kiállítást bezárták, mert a hívek nem a mögöttes gondolatokat látták, hanem annak látták, ami. Homoerotikus pornográfia a szent helyen.
Ma reggel utaznom kellett és azon gondolkodtam, hogy az utóbbi időben sokkal érzékenyebb lettem emberekre. Régebben, fiatalabb koromban inkább gúnyolódtam, cinikus, ironikus módon viszonyultam emberekhez, dolgokhoz, a vallás faramuci dolgaihoz, a képmutatáshoz. Továbbra sem szeretem a képmutatást, a faramuci dolgokat, de nem szeretem a gúnyt sem. A dolgokat egyre inkább annak látom, vagy annak akarom látni amik. Se többnek, se kevesebbnek. Nem akarok plusz értelmezéseket hozzátenni, amelyek nem voltak. Komolyan veszem azt, ami elém kerül. Akkor is így van ez, ha ki kell mondani valamiről, hogy bűn, bálványimádás, bármi legyen is a szándék. Nem gúnyolódom már, hanem komolyan veszem.
Erre a templomi színes kiállításra sem gúnnyal nézek, hanem annak látom, ami. Ezt nem lehet fényesre sikálni, szentre montírozni, angyalivá varázsolni. Szexuális vágyakat megélők nyílt ábrázolását nem lehet becsomagolni vallásos mázba. Akkor sem lehetne, ha ez heteroszexuális lenne. Ahogy nem lehet a mohóságot, kapzsiságot, az erőszakot, képmutatást, hitetlenséget, a hatalom kiszolgálását sem szentté tenni.
Bizonyosan beszélni kell ezekről a kérdésekről, de a templom nem az a hely, ahol ilyen módon ez lehetséges. Ezt nem lehet, nem szabad lehetővé tenni. Mert mi is a templom, és minek a helye? Erre van egy klasszikus feleletünk a Szentírásból. Jézus mondja: „Meg van írva: Az én házam imádságnak háza; ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.” Lk 19, 46
(De Ézsaiás, Jeremiás is ír erről Ézs 56, 7; Jer 7, 11)
Ez a hely, Isten háza, mennyország kapuja, hol zeng nevének örök halleluja. Menedék.
Az ember csak megáll ezen a helyen, és leválasztja magáról a szexualitását, az örök vágyait, a mammont, az önérzetet, és teljesen lemezteleníti magát Isten előtt. Már nem rejt semmit. Itt lesz azzá, akinek mindig is lennie kellett volna, aki lehet Isten akaratából. Isten nevét áldásként, áhítattal mondja. Isten dicséretét szívéből folyatja. Mindentől szabadon, olyan tisztán áll Isten előtt, ahogy Isten őt látni akarta a terveiben.
Az elveszett ember itt találtatik meg. Itt lesz megtalált ember. Ez az esélye.
Ebből az állapotból senki nincs kizárva. Imádság. Mennyország. Halleluja. Ehhez képest minden egyéb Isten elutasítása, és semmibe vétele.
