Úgy határoztam, hogy ma pihenek. Meggyőzöm magam, hogy nem lesz abból semmi baj, ha ma nem csinálom meg. Ha csak holnap, vagy valamikor a jövő héten húzom át az ágyneműt, vagy takarítom ki a fürdőszobát, vagy ha ma csak rántotta lesz az ebéd. A bennem levő zizegést magam felé irányítom, hogy bennem dolgozzon. Bőven akad itt bent is feladat. Beállok Isten lámpája alá, hogy jobban látszódjanak a dolgok. Persze az istentisztelet megtartása munka, de javarészt nem az enyém. És ott jó erős a lámpa fénye.
Észrevettem, hogy bármiről beszélek úgy, hogy az feladatot ad azoknak, akik hallgatják, -belső, lelki feladatra gondolok-, az egy kanyar után úgy jön velem szemben, mint a gyorsvonat. Nehogy egy pillanatig is azt higgyem, hogy én már készen vagyok. Alázatban tart. Hogy tudjam, min kell dolgoznom. Vagy mit kell odavinnem elé, amikor rájövök, hogy én magam nem boldogulok vele.
Nehéz kérdés manapság a vasárnapi pihenés, vagy a templomba járás kérdése azok körében is, akik igyekeznek Isten közelében élni. Majd pihenek, ha lesz rá időm, imádkozni meg itthon is tudok. Sokan gondolkodnak így. Az emberi szempontokat nézve, érthető is ez az álláspont. Elvárások mókuskerekében pörgünk, ha lassítunk, lemaradunk, ha leállunk, kidob a gép, és ott, a templomokban, csak ugyanolyan, vagy még nálunk is olyanabb lelkek gyülekeznek össze, akikben bizony, olykor nem sok örömünk akad. Akkor minek?
Én úgy vagyok vele, hogy elámulok sokszor, ahogy körülnézek a világban, és felismerem a Teremtő Isten kezének nyomait. Bárhogy erőlködnék, akkor se tudnék hinni abban az elképzelésben, hogy ezt így, egy nagy robbanás rakta ide. Látom a világban az Istent. Már gyerekként is láttam, amikor otthon nem igen esett még Róla szó. Látom, hogy milyen hatalmas, milyen ötletes, milyen kifinomult, milyen gyengéd, milyen részletekbe menőkig tökéletes!
Engem is Ő alkotott. Ő az, aki igazán ismer, és tudja, hogy mire van szükségem. Ha az áruházban megvásárolt háztartási gépet a hozzá mellékelt leírásnak megfelelően használom, annak érdekében, hogy minél tovább használhassam, milyen alapon kérdőjelezem meg, írom felül azt a használati utasítást, amit mellém, az én életemhez adott Isten? – „Hat napon át végezhetitek munkátokat, de a hetedik napon teljes nyugalom legyen szent összegyülekezéssel. Semmi munkát ne végezzetek; az Úrtól rendelt pihenőnap legyen az mindenütt, ahol laktok.” (Mózes 3. könyve, 23. rész 3. vers) Ne legyek már annyira öntörvényű, hogy a saját életemet kicsináljam azzal, hogy én jobban tudom, hogy mit, hogyan kell, mint az, aki alkotott!
Ez nem egy a rengeteg elvárás közül, amit rád terhel az élet. Ez nem egy elvárás, amit, ha teljesítesz, időt és energiát vesztesz, ha pedig nem teljesítesz, a magad uraként kimaxolhatod az életed. Ez a használati utasítás egyik része ahhoz, hogy ki tudd maxolni az életed! Pihenj meg néha rendesen, hogy legyen erőd majd húzni, hogy legyen erőd türelmesnek, szelídnek lenni, és hogy legyen erőd szeretni! És tölts időt Istennel rendesen, hogy lerendezd azt, ami volt, hogy felkészülj arra, ami jön, és hogy meg tudj küzdeni a benned lévő rosszal is! És ne feledd! – Nem elvárás. Használati utasítás.
Eszembe jutnak a kollégáim a hajléktalanszállón, akik bizony viszik a vasárnapokat, és az ünnepnapokat, hogy én lelkészkedhessek. Meg eszembe jutnak az orvosok, a nővérek, a buszsofőrök, a mozdonyvezetők, a pilóták, a rendőrök, a tűzoltók, a bolti dolgozók, az áruszállítók, akik jó párszor dolgoznak vasárnap is. Fura lenne, ha nem dolgoznának. Furává válik az Isten támogató, tanácsoló kijelentése is, ha elvárásként hangzik el. Főleg az ember szájából! De életet ad, élni segít, ha megérted, hogy érted mondja!
