Az elmúlt héten történt az istentiszteletünkön. Betegség miatt nem tudott jönni a kántorunk, úgyhogy orgona nélkül kezdtünk neki az istentiszteletnek. Kicsit késve, a főének alatt jött meg egy család, akik tavaly év végén találtak el hozzánk, érkeztek meg közénk. Két kicsi gyerek, apuka, anyuka, megjöttek, aztán a gyerekekkel bement az anyuka a babaszobába, apuka pedig nagyon hátra beült, a hangszerünk mellé. Bemondtam az igehirdetés előtti éneket, majd egyszer csak megszólalt az orgonahang. Odakaptam a fejemet – nem vártam – és láttam az apukát, ahogy a billentyűk mögött ül és játssza a dallamot. Nem maradtunk kíséret nélkül, meglepetés volt a gyülekezetnek. Mások is meglepődtek és elmosolyodtak, úgy, mint én. Valami történt, ami mögött több volt, mint csupán emberi szándék.
Nagyon fontos az egyháztörténet tudománya. Történelemformáló emberek, uralkodók és prédikátorok történetei, teológiai és társadalmi kérdések, fordulópontok, üldözések és győzelmek. Fontos ismernünk az egyház történetét, szükséges feltárni és kutatni, sok-sok történész dolgozik is ezen. Könyvek, előadások születnek, konferenciákon vitáznak szakemberek. Közben pedig mi számba vehetjük azokat az embereket, akiken keresztül nagyon sokat tett Isten.
Azonban van egy nagy hiányossága az egyháztörténet tudományának: csak egy töredékét tudja feltárni annak, ami lényeges és fontos volt az elmúlt kétezer év történetében. Csak a jéghegy csúcsa az, amivel foglalkozni tud. Névtelenül eltűnt, hétköznapi emberek, földművesek, háziasszonyok, mesteremberek, könyvelők és orvosok történeteinek tömege veszett el, átlagemberek életét hittel élő anyák, apák, nagyszülők, tanítók és diákok másokra gyakorolt hatása veszett el a jövő számára.
Mert az egyházat nem csak a mindenki számára ismert és dokumentált életű vezetők, lelkészek, hősök és bukottak formálták. Nem csak a levéltárakban, okleveleken, szerződésekben, emléktáblákon és szobrokon megőrzött életek tettek bizonyságot Jézus Krisztusról. Hanem tömegek, olyanok, mint mi. Apró történetekkel, amik messziről nem látszanak, de a hatásuk jóval nagyobb, mint gondolnánk.
Az elmúlt héten történt az istentiszteletünkön. Ott tartottam az igehirdetésben, hogy amikor Mária azzal a rengeteg nárduskenettel megkente Jézus lábát, akkor valami olyat tett, ami belső késztetés volt, valamit meg akart osztani Jézussal, a háláját és az örömét ki akarta mutatni Istennek, de nagyon. Nem tarthatta vissza az, hogy ez nem illik, hogy épp lakoma van. Itt tartottam, amikor kinyílt az iroda ajtaja, ahol a gyerekfoglalkozás zajlott párhuzamosan. Majd az egyik kislány, az akkori csoport legfiatalabbja kiszaladt, gyorsan az anyukájának, kezében egy színes lap. Odaszaladt, megmutatta mosolyogva, majd visszafutott. Mi történt? Valami nagyon szépet sikerült alkotnia, amit azonnal meg kellett mutatnia az anyukájának, nem tarthatta vissza, hogy nincs vége a foglalkozásnak, hogy még tart a felnőttek prédikációja. Kis döccenő volt, de valójában a legjobb illusztrációt adta, a kislány prédikátortársammá vált a saját szívével és eszközeivel. Valami történt, ami mögött több volt, mint csupán emberi szándék.
Apró történetek, amik messziről nem látszanak, de a hatásuk jóval nagyobb, mint gondolnánk. Sokat össze tudnánk szedni, a saját környezetünkből, a saját közösségünkből. Történetek, amikben benne van az egyház valódi ereje, amiben benne van az a többlet, ami Istenről beszél és arról, hogy emögött az egész mögött ő van. Jókor elmondott mondatok, ottmaradás a szenvedő mellett, derű és szeretetből jövő gesztusok – amiket soha nem fogunk megtalálni a történelemkönyvekben, konferenciákon és emléktáblákon. Pedig ezek nélkül a hétköznapi emberek által megélt és átélt pillanatokon keresztül erősödött legjobban az egyház, a „nagyok” is ezekhez tették hozzá azt, amit felvállaltak. Így tudott megmaradni a kereszténység. Hogy egybe lettünk szerkesztve, hogy fel tudjuk ismerni azt, amit hozzáteszünk, hogy a Szentlélek „összeszervez” bennünket kétezer éve és nagyon sokszor valami sokkal több, sokkal jobb lesz az eredmény. Apró történetek, amik valójában nagyon nagyok.
Az elmúlt héten történt, az istentiszteletünk után. Az egyik gyülekezeti család már hetek óta azon gondolkodott, hogy mit csináljon az egyébként jó babakocsival, amire már nem lesz szüksége. Eladni nem akarták, de csak úgy felajánlani az ismertlenben sem, olyannak akarták továbbadni, akinek tényleg kell. Megérkezett egy másik tag, aki friss apuka, pár hónapos babával, el tudott szabadulni. Elindult egy beszélgetés, „Mi a helyzet, hogy bírjátok?” Kiderült, hogy a baba nagyot nőtt és a téli ruhákkal már nem nagyon fér bele a babakocsiba. „Nekünk van, egy jó széles, téli gyereknek vettük, pont tovább akartuk adni. Kell?” Ennyi volt. Két probléma megoldódott. Közben valami történt, ami mögött több volt, mint csupán emberi szándék.
Apró történetek, de valójában nagyon is nagyok. Valós, kétkezi szeretet, ösztönből jövő bátorítás, őszinte jótanács, egy tál étel, befogadás egy időre, közös imádság… Sorolhatnánk tovább, ki-ki a magáét. A jó hír, hogy bár nem kerülnek be a történelemkönyvekbe, de Isten emlékezni fog rájuk. A hatása is megmarad. Ereje van. Ennek van ereje. Nekünk így van együtt erőnk.
Amit tudunk jegyezzünk meg, adjuk tovább, erősítésként és tanulságként. Mielőtt elfelejtjük, adjunk hálát, annak, aki mögötte áll mindennek. Ha el is felejtjük aztán, a hatása nem fog elveszni. A nem is annyira hétköznapi emberek nem olyan apró hitben és szeretetben fogant történetei megmaradnak, egy örökkévalóságig, hogy az Istent dicsérjék.
