Site icon Meg van írva

Nyugdíj mint paradigmaváltás

Valkiné Gúthy Évával, frissen nyugalmazott dunaalmás-neszmélyi lelkipásztorral annak apropóján beszélgettem, hogy élete azon fordulópontjához ért, mikortól kezdve már nem parókián ébred, hanem saját házukban. Alig hagyta el a hatvanat, mégis „szögre akaszthatta” palástját. Derűvel és jókedéllyel telve fordul új életszakasza felé, miközben a szíve telis-tele van hálával azért a tapasztalatokban gazdag útért, amit Isten áldásával megtehetett.

Hegyekkel körülvett, gyönyörű helyen hatalmas öleléssel köszönt, majd miután bebarangoljuk a házat, a teraszon állva Éva magától kezd beszélni arról, ami kérdésként bennem felmerült: miért költöztek nyugdíjas éveik idejére éppen Baj-Nagysikárhegyre?

Itt csend van, nem zargat senki. Engem nem érdekel, hogy kint van, fent van, mert létezik már összkerékhajtás. Amúgy sem szerettünk volna lakóparkba vagy sorházba költözni, így ezt választottuk. Azért a pénzért pedig, amiért ezt évekkel ezelőtt megvettük, körülbelül egy fél telket tudtunk volna venni Dunaalmáson. Én nem kívántam sem Dunaalmáson, sem Neszmélyen maradni, mint az utódom elődje, mert szerintem nem egészséges, ha valaki a parókiális területén marad. Ez a hely pedig közel van a gyerekeinkhez. Harminc kilométeres körben mindegyikük itt van.

Mekkora a családotok?

Nekünk összesen hat gyerekünk van. Gondolhatod, amíg taníttattuk őket, addig nekünk fél forint megtakarításunk nem volt! Amikor kirepültek, akkor kezdtünk gondolkodni azon, hogy nekünk valahova nyugdíjas korunkra mennünk kell. Mi nem örököltünk a szüleinktől, csak azunk van, amiért megdolgoztunk. Hat évvel ezelőtt lett annyi pénzünk, hogy megvettük ezt a külterületi házat, és minden hónapban tudtunk egy kicsit újítani és fejleszteni rajta. Ez pedig úgy volt lehetséges, hogy a férjem mindent megcsinált, és nem kellett az anyagon túl munkadíjra költenünk.

Mennyiben más a sajátotokban lakni?

Édesapám a Felső-Tisza vidékén és a Nagykunságban volt lelkipásztor, ennek következtében én mindig parókián éltem. Még nem tudom pontosan, hogy mennyiben más sajátban lakni, mert úgymond most kezdem az átlag civil életemet. Most kezdek tapasztalatokat gyűjteni.

Ezek szerint tiszántúli lelkészcsaládból származol.

Gyermekévek

Igen, Debrecenben születtem, a szüleim lelkipásztorok. Aztán értelemszerűen Édesapám szolgálati helyein nőttem fel. Anyai részről nagy lelkészcsalád vagyunk, Karasszon István az unokatestvérem; apai részről jegyzők és tanítók voltak az őseim. Középiskolába a Debreceni Református Kollégiumba jártam. Érettségi után elég sok vargabetű volt az életemben, mert keresgéltem a helyemet. Refisként biztos voltam abban, hogy egyházzenével fogok foglalkozni, és ezért mindent meg is tettem. Párhuzamosan elvégeztem a kántorképzőt, és felvettek a főiskolára szolfézs-zeneszerző szakra. Az első félév vizsgaidőszakában az egyik tanársegéd azt mondta, hogy magából sose lesz egyházzenész, mert az nem a maga profilja. Én úgy megsértődtem, hogy otthagytam a főiskolát. Postán, kórházban, és minden munkahelyemen valójában csak kóvályogtam. A keresgélés miatt aztán volt egy sikertelen házasságom, amiből két gyermek született, akikkel végül a szüleimhez mentem haza. Óriási kegyelem volt, amikor megismerkedtem a férjemmel, akinek az volt az első kérdése hozzám, akkori gyulai kántorhoz, hogy te miért nem mentél teológiára? Akkor ez szíven talált és szöget ütött a fejemben.

Tudtad a választ, illetve elmondod a választ?

Igen, tudtam. Beleszülettem az egyházba, amit lelkészcsalád tagjaként kritikusan szemléltem. Végül is azért nem mentem teológiára, mert nem akartam plusz egy rossz lelkész lenni, és nem akartam egy karban lenni az esetlegesen visszásságok elkövetőivel. Tudod, én hallottam a szüleimet ’56-os egyházi eseményekről és annak következményeiről beszélgetni, például hogy a nagybátyámról, akit Irlanda Sándornak hívtak, levették a nemlétező palástját, mert rendszerellenes volt. Hallottam lelkészek kisebb-nagyobb botlásairól, és ezeket el akartam kerülni.

Végül mégis elmentél a teológiára.

Miután összeházasodtunk, majd megszületett az első közös gyermekünk, egyre inkább bennem volt a vágy a lelkipásztorság után, és végül megkezdtem a teológiai tanulmányaimat Budapesten ’89 szeptemberében. Mint utóbb kiderült akkor már a negyedik gyermekemet a szívem alatt hordtam. Tulajdonképpen mi azt együtt csináltuk végig a férjemmel, mert ő biztosította a hátországot. Konzultációkor és vizsgakor otthon ő állt helyt helyettem, így tudtam elvégezni a teológiát.

Hogyan kerültél Dunántúlra?

Dunántúli gyökereim nincsenek, a dunántúli pályafutásomat Csurgón kezdtem kollégiumi nevelőként. Dél-Békésből jöttem, ahol exmisszusként Battonyán szolgáltam. Amikor meghirdették Csurgót, akkor Bellai Zoltán volt az igazgatótanács elnöke, és tárgyaltunk vele, s mindkettőnknek lett helye. Menet közben kiderült, hogy ővele nekem együtt dolgozni nem egyszerű dolog, és akkor mentem ki gyülekezeti lelkészi állásba Inkére, amihez hozzá tartozott még Nemesdéd, Böhönye és Nemeskisfalud. Két év után kértem Márkus püspök urat, hogyha lesz bárhol kisebb körzet a Dunántúlon, akkor hadd menjek oda, mert a négy gyerek még nagyon pici volt, alig láttak engem a négy gyülekezet miatt. Így kerültem háromévi inkei szolgálat után Dunaalmásra, és ott szolgáltam huszonnégy évet. Dunaalmás akkor még egy gyülekezetes hely volt, közel száz választóval.

Apai áldás beiktatáskor

Fenn tudott tartani egy önálló lelkészi állást az a kis közösség?

Igen, mert egy Kuti József nevű, akkor szomódi, ma kecskeméti lelkipásztor rábeszélte a dunaalmásiakat az ingatlanjáradékra. Végül is nem az államosított ingatlanokat kérték vissza, hanem évenkénti járadékot kértek. Az önálló lelkészi státusz alapja nagyrészt a járadék lett, amihez a felpezsdült gyülekezet tagjai még tettek hozzá. Így ennek köszönhetően huszonöt év után ismét lett helyben lakó lelkipásztora a gyülekezetnek. Azért az egy minősített pillanat volt a gyülekezet életében, amikor 1998-ban megválasztott lelkésze, sőt lelkész nője lett az egyházközségnek!

Nem volt magától értetődő, hogy nőt választanak meg lelkipásztoruknak?

De nem ám! Hallani sem akartak női lelkészről. Bátky Miklós volt akkor a tatai egyházmegye esperese, és annyit kért, hogy nem baj, ha nem kell női lelkész, csak egyik vasárnap hadd jöjjön el helyettesíteni. Eljöttem, leültem az orgonához, magamnak kántorizáltam, énekeltem a magam erős hangján, és szerintem ezzel meggyőztem őket. Augusztus 16-án választottak meg, és szeptember 4-én költöztünk.

Szolgálati helyeid kapcsán tapasztaltad a tájegységek különbözőségét?

Persze! A szolgálatomat Tiszántúlon kezdtem, ahol Debrecen nagyon sarkalatos pontja a reformátusságnak. Az ottani reformátusság nagyon hierarchikus és tradicionális. Ahhoz képest a Dunántúl sokkal szabadabb és nagyobb mozgásteret adó volt számomra. Jelzem, közel harminc év elteltével nem biztos, hogy még mindig így van Tiszántúlon. Dunántúlon két egyházmegyében szolgáltam, a somogyiban és a tataiban. Somogynak más az arculata, mert nagy távolságra vannak egymástól a lelkészek és rengeteg szórványuk van. Nem a lelkészek mentalitásából, hanem a gyülekezetek fizikai adottságából ered Somogy különbözősége. A tatai egyházmegyében azáltal, hogy fizikailag közelebb vagyunk egymáshoz, előbb megtaláljuk egymást. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a gyülekezeti tagok is könnyebben vándorolnak. Ha nem tetszik nekik a helyi lelkipásztor, maximum negyedórás autókázással elérhető egy másik lelkipásztor. Én sáska reformátusoknak nevezem őket, akik a szájuk íze szerintit csemegézik le a történetből, ezért nem válnak akár hosszú ínséget is elszenvedő erős taggá.

Mit jelent számodra, hogy református keresztyén vagy?

Nekem nincs más alternatíva, mert nincs más sémám. Én nem tudok más rendszerben gondolkodni. Biztos, hogy van ebben genetika is! Nekem ne mondja senki, hogy nem hoztam magammal évszázadokra visszamenő hitbeli kitartást, ragaszkodást! Az első emlékképem, amivel rendelkezem, a templomhoz kötődik: kétévesen a szószékfeljáró aljánál ülök, anyám fenn van a szószéken és prédikál. Nekem annyira nincs más, hogy soha fel nem merült bennem, hogy más módon keressem és szolgáljam az Istent. Még csak olyan hátsó zümike-félém sem volt ezzel kapcsolatban. Nekem az, hogy református vagyok, olyan természetes és evidens, mint a levegővétel. Nem tudok másban gondolkodni, ugyanakkor nagyon nyitott vagyok a többi felekezet felé. Vannak pap, apáca, baptista, adventista barátaim.

Mi volt a legnagyobb kihívás számodra lelkipásztorként?

Helyettest találni. Somogyban négy gyülekezetre vasárnapi helyettest találni, bizony komoly fejtörést okozott. Amikor pedig Dunaalmáshoz került a neszmélyi gyülekezet, akkor itt is meggyűlt a bajom a helyettesítéssel, mert kilenckor volt az egyik, fél tizenegykor a másik istentisztelet, tehát amikor a szolgatársak mind a saját gyülekezetükben vannak jelen. Egyszerűen nem találtam lelkészt, aki mind a két szolgálatot elvégezte volna. Úgyhogy az elmúlt tizenkét és fél évben, amikor a két gyülekezet együtt volt, nem voltam vasárnap távol. Ebből következően nem lehettem igehallgató. Konkrétan dunaalmási lelkészként pedig az árvizek jelentetettek nagy kihívást. A katolikus templom fent van a dombon, de a református templom a Duna oldalán fekszik. Azért építették oda, mert annak idején a Zsitvatoroki Békét a közelben kötötték, és a templommal pont szemben van a Zsitva torka, ami ezért egy abszolút szakrális hely. A parókia nappalijából kinézve a dunai hajókat láttuk, annyira közel van oda a Duna. Három nagy árvizet végig csináltunk, ami azt jelentette, hogy általában másfél-két hétig zsákoltunk, védtük, ahogy tudtuk az alacsonyabban fekvő parókiát, aminek akkor még nem volt kőkerítése. Sajnos a 2006-os árvíz betört a parókiára, a 2013-as nagy árvízbe pedig a templom roppant bele. Ugyanis az extra magas vízállás mellé még feltört a templomkerítésnél a Lilla-forrás, ami napi háromezer köbméter vizet termel. Régen ennél mostak az asszonyok, aztán kiapadt, de amikor a tatabányai bányákat bezárták, akkor visszatért a kénhidrogén tartalmú, huszonkét fokos forrás. A vasúti átjáró hermetikus lezárásával korábban eredményesen meg tudták védeni a területet, de 2013-ban megjelent forrás vizét át kellett volna jutni a Dunába nagyteljesítményű szivattyúkkal. Ahelyett, hogy átemelték volna a vasúti töltésen a rengeteg vizet, sajnos a faluvezetés felengedte a templom-parókia közbe, és az a töltés, amin a templom áll, teljesen átázott. Amikor pedig a Duna vize visszahúzódott, a forrás vize kimosta a töltést a templom alól. Most teknős a templom közepe, még jó, hogy a tető tolerálta ezt, és nem omlott be. Nekem nem gyülekezet okozta kihívás volt az életemben, hanem a természeti erő jelentette a kihívást. Meg is cincált bennünket rendesen.

Konfirmáció

Bizonyára örömökben is volt részed.

Pont a nagy árvíz kapcsán volt nagy örömöm! Mégpedig az, hogy láttam a gyülekezet összetartását és tenni akarását a 2013-as árvízkor. Előtte külsősök jöttek segíteni a parókiához, de akkor az egész gyülekezet megmozdult a templomért. Emellett nagy örömeim mindig a hitoktatáshoz kapcsolódóan voltak. Azok mindig nagyon szép pillanatok voltak, amikor azokat a gyerekeket, akiket pici koruktól vezettem a konfirmációig, egyszer csak ott álltak házasságkötéskor, majd gyermekük keresztelőjekor a templomban. Örültem annak, hogy fiatalított a presbitérium, és most fiatalok is vannak a presbiterek sorában. Óriási öröm, hogy nem passzív a presbitérium, és úgy tudtam átadni a következő lelkésznek, hogy aktív szolgálók veszik körül. Nagy öröm, hogy a neszmélyi református iskola beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és nem lehúzni kellett a redőnyt, hanem eszméletlen sok munkával, de megtelt. Jó volt úgy átadni az ottani szolgálatot, hogy az ember elvégezte, ami rábízatott.

A dunántúli református iskolaüggyel Somogyban egyházmegyei szinten, a tatai egyházmegyében pedig egyházközségi szinten találkoztál, valamint lelkészi szolgálatodban mindvégig jelen volt a gyülekezeti hitoktatás. Milyen tapasztalatokat szereztél?

Ó, hát ez egy nagyon szép téma! Annak idején, amikor Csurgón kezdtem, akkor volt egy idillikus képem a református gimnáziumról. 1975-től 1979-ig jártam a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába, ami akkor az egyetlen református iskola volt az országban, és ebből fakadóan minősített helye volt a református egyháznak. Balog Zoltánok és Szászfalvi Lászlók jártak akkor oda, amikor én. Csurgóra kerülve ezt az egykori idilli képet próbáltam előhívni magamban, és ez alapján fogalmaztam meg magamnak, hogy hogyan nézzen ki egy református iskola. Két hét alatt ez az idilli kép összedőlt. Rá kellett ébrednem, hogy azt a hetvenes évekbeli református középiskolai képet, az erős keresztyén arculatot nem tudom élővé tenni Csurgón. Kompromisszumokra pedig nem voltam hajlandó ebben az esetben, ezért úgy éreztem egy év után, hogy valószínűleg az egyházi középiskola nem az én terepem. Az az egy év volt a tanulópénz nekem. Kiléptem és inkább a gyülekezeti szolgálatba álltam be. Én nagyon szeretek hitoktatni és a gyerekek között lenni. Főleg az általános iskolás korosztályt éreztem magamhoz közel, mint egy tyúkanyó.

Akkor a neszmélyi gyülekezet iskolája sokkal inkább passzolt hozzád.

Igen, passzolt hozzám, de Neszmélyen az iskola nem a helyi gyülekezeté, hanem a tatai gyülekezeté. Ugyanis itt jött Bellai Zoltán püspöki főtanácsos a képbe, és egy öszvér állapotot eredményezett. A neszmélyi polgármester és a képviselőtestület megkereste a neszmélyi presbitériumot, – ahol én 2009-től helyettes lelkész voltam -, és kérték, hogy megelőzendően az önkormányzattól állami fenntartásba kerülést, esetleges összevonásokat és tagozatmegszűntetéseket, bezárást, vegye át az egyházközség a helyi önkormányzati iskola fenntartását. Átbeszéltük a presbitériummal az átvétel lehetőségét. A képviselők közül négyen presbitériumi tagok is voltak. Az a döntés született, hogy átvesszük az iskolát. Ezen felbuzdulva elment a nyolc fős neszmélyi küldöttség Pápára, a Püspöki Hivatalba, hogy megbeszéljük az átadás-átvétel részleteit. Polgármester, jegyző, igazgató, lelkész, gondnok, három presbiter leült a triumvirátus elé (szerkesztői megjegyzés: ezt a megnevezést használták a lelkészek 2009-2020 között az egyházkerület vezetőségére, ami alatt püspök-főjegyző-főtanácsos hármasát értették). Kiterítettük a leporellókat, elmondtuk, hogy az iskola mire képes és milyen lehetőségei vannak. Ezután Bellai Zoltán szemtől szembe azt mondta nekem, hogy te nem vagy elég kaliber ahhoz, hogy ezt az iskolát megcsináld. Mindezt a polgármester, az igazgató, a gondok és a presbiterek előtt. Én végig bőgtem Pápától Neszmélyig az utat, a polgármester és a jegyző vigasztaltak. Halál komolyan így történt. Miután a gyülekezet potenciáljára hivatkozva nemet mondtak az iskolaátvételre, Steinbach József püspök úrban volt annyi humánum, hogy elköszönéskor odalépett hozzám, – ott állt mellettem az igazgatónő is -, és azt mondta, hogy annyit azért tudok javasolni, hogy menjenek be Dr. Márkus Mihályhoz Tatára, és kérdezzék meg, hogy esetleg a tatai gyülekezet nem venné-e át az iskolát. Így aztán jött a következő kilincselés, elmentünk Tatára. Ismét kitettük a leporellókat, elmondtuk a lehetőségeket. Márkus Mihály először ógott-mógott, de tudod, hogy ő nagyléptékben és széles spektrumban gondolkodó ember; és amikor azt mondta, hogy jó, meglátjuk, hogyan dönt a presbitérium, nekem eszembe jutott az, amit Dunántúlra érkezésemkor mondott: ha te úgy mész be egy presbiteri gyűlésre, hogy te nem tudod, hogyan fognak dönteni a presbitereid, akkor te ne tarts presbiteri gyűlést. Tehát ő akkor már tudta a választ, és végül így lett a tatai gyülekezet a neszmélyi iskola fenntartója.

A neszmélyi iskola visszaerősíti a gyülekezetet?

Jellegénél fogva még nem. Ne felejtsük el, hogy az egy táblacserés intézmény, és nincs több szűrős válogatási lehetőség a tanulók között. Ezzel szemben Tatán Kálmán Attila igazgató az alapoktól végig felépítette az iskolát. Ott harminc istentisztelet a kötelező tanév folyamán, Neszmélyen pedig a felsőtagozaton és középiskolában tíz év alatt értünk el a tíz kötelező istentisztelethez. De! Az egyházi iskoláknak van visszatermő képességük, mert a kötelező istentisztelettel és a mindennapos reggeli áhítattal kapnak egy erős hatást, ami miatt felnőttként megmaradnak az egyházon belül. Nekem volt ilyen fiatal presbiterem.

A neszmélyi gyülekezet lelkipásztora az iskola hitoktatója?

A dunaalmási presbitérium búcsúja

Adta magát a helyzet, és magától értetődő volt, hogy a neszmélyi helyettes lelkész lesz az iskolában a hitoktató lelkész, amikor 2012. szeptember 1-én, táblacserével elindult a református iskola. Három új első diák volt, mindenki maradt a régi, és ebből kellett református iskolát csinálni. Az igazgatónőben volt annyi kreativitás és merészség, hogy rögtön egy művészeti szakgimnáziummal indított, ahova kilenc gyerek jelentkezett. Tíz év alatt odáig jutott, hogy most már nem tudják hova tenni a gyerekeket, annyian vannak, szakmailag nagyon magas színvonalon van, egyetemre kerülnek be a gyerekek. Csúcsra jár Neszmélyen a Launai Miklós Református Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnázium, és ez év szeptemberétől van önálló iskolalelkésze is. Ő nem a neszmélyi helyettes lelkész. Tulajdonképpen, amit eddig én csináltam, azt most két ember fogja csinálni. Egyik a dunaalmási és neszmélyi református gyülekezetekben szolgál, a másik pedig a neszmélyi református iskolában. Hozzáteszem, így lesz egészséges, és így lesz emberléptékű. Tizenkét évig nekem nem volt szabadnapom, mert hétfőtől péntekig huszonkilenc hittanórám volt, szombaton általában konferenciák voltak, vasárnap az istentiszteletek, és hol ekkor, hol akkor temetések, keresztelői és esküvői felkészítések.

Ebben a megfeszített munkában neked mégsem fogyott el a lendületed!

Az általam vezetett utolsó felnőtt konfirmáció alkalmával, Dunaalmáson mondta Dr. Márkus Mihályné Ildikó, hogy figyelj csak, örülök, hogy az energiád és intenzitásod nem múlt el. Ezt én is így érzem, ez tényleg így van. Nem fásultam meg, nem fáradtam bele. Most, hogy nem kell nap nap után útra kelni, menni, na, most már érzem a csontjaimat. Viszont ameddig szinte vég nélkül tennem kellett, addig minden napra volt Isten adta erőm.

Tudom, hogy a Tatai Református Egyházmegyében is vállaltál feladatokat. Milyen emlékeid vannak a közegyházi tisztségeiddel kapcsolatban?

Amíg a törvény ki nem mondta, hogy a számvevőség összeférhetetlen a bírósági tisztséggel, addig mindkettő feladatkört elláttam. Az egyházmegyei bírói feladatkör egy nagyon hálátlan feladat az ügyek természete miatt. Nem mellékszálak voltak azok, hanem mindig a lecsó közepébe kellett csapni. Nem a szívem csücske volt a bírói feladat, hanem az egy különleges kereszt. Azt gondolom, sokszor ráeszméltetett, hogy a saját nyomorúságom sokkal kisebb a másikéhoz képest, és hálára sarkalt, hogy Isten távol tartott engem azoktól a botlásoktól. Ennek a gyökere bennem nem ítélkezés volt, hanem szomorúság. Az a csapat, akikkel én együtt dolgoztam, senkit nem ítélt palástvesztésre, de olyan volt, hogy visszaminősítettek valakit, és nem volt választható. A másik közegyházi szolgálatot, a számvevőséget nagyon élveztem. Egy balatoni út eredményeként talált rám ez a szolgálat. Zsoldos Gábor esperessel utaztam egy balatonfüredi lelkésztovábbképzőre, és oda-visszaúton beszélgettünk. Többek között arról, hogy Gyulán az esperesi hivatalt vezettem egykor, ezért otthon voltam a könyvelésben. Így adott nekem számvizsgálói feladatot. Ezt nagyon szerettem, és ez megmaradt. De ma már ez nem az, mint huszonhárom évvel ezelőtt, mert az intézménnyel, sőt intézményekkel rendelkező gyülekezetek költségvetése és zárószámadása hatványozottan többszöröse a korábbiaknak, illetve a pályázatok miatt még a mikro gyülekezetek forgalma is megugrott numerikusan. A számvevőség szépsége, hogy komplexebben belelátok a gyülekezetek életébe, és látom, hogy mikre helyezik a hangsúlyt egyes lelkipásztorok, presbitériumok, azaz misszióra vagy diakóniára, esetleg épületekre költ-e többet, és ezek összesenjéből az egyházmegye profilja rajzolódik ki.

Van az egyházi gazdálkodás területen vesszőparipád?

Hosszú évek óta minden számvevésemnek a végén ott van, hogy a lelkészi életpályamodell bevezetését nem úszhatja meg a református egyház. Olyan erős anomáliák fordulnak elő, hogy például a lelkészek fizetése között húszszoros különbséget tapasztaltam. Nem nevesít az ember, mert nem akar személyeskedni sem lelkésszel, sem gyülekezettel szemben, de fehéren-feketén ott vannak a számok. Azokból látom, hogy egy év alatt mennyit keresett az egyik lelkész, és mennyit keresett a másik; és nem végzett hússzor annyi munkát az egyik, mint a másik. A későbbi következmény pedig az lesz, hogy akinek kicsi a javadalma, az kicsi nyugdíjjal megy el, mert kicsi pontértéket gyűjtött össze. Tehát még ott is, akkor is neki lesz rosszabb a sora. A lelkészi egzisztencia nagyon érzékeny pont, ezért nem tudom, mi lesz a jövőben.

Mivel mi a dunántúli kántorképzőben ismertük meg egymást, ezért adja magát a kérdés, hogy egyházzenével kapcsolatos közegyházi szolgálatod is volt?

A közegyházi teendők között az egyházzene lépten-nyomon felbukkant az életemben. Három évig jártam a dunántúli kántorképzőbe szolgálni, ahol nagyon szerettem tanítani, mert Majával és Julikával igazán jó volt együtt dolgozni (szerkesztői megjegyzés: Veres Györgyné Petrőcz Mária és Baráth Julianna). Ám rájöttem, hogy hosszú távon én nem tudok három hetet kiszakítani a nyárból. Neszmélyen a vegyeskarban énekeltem, és a tatai egyházmegye ének-zenei előadójának munkáját titkárként segítem, például zsoltáréneklő versenyek és koncertek szervezésével. Többet tenni már nem volt időm. Úgy gondolom, erről a szolgálati területről leginkább a vasárnapi kántorkodás fog nekem hiányozni, és talán a gyülekezeteknek is, mert ha én elbődítettem magam korálozás közben, akkor biztosan jöttek a dallamban utánam. Tudod, ez olyan, mint Pavarottinál, a nagy test rezonál. (nevet) Na, ennyit a közegyházról!

Szülők és testvérek

Rendben, következzen egy magánéleti kérdés! Hogyan működik a lelkészcsalád?

Szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, mind lelkészek voltak, úgyhogy tudtam, hogy felnőnek a gyerekeim. Tudod, az nagyon nem mindegy, hogy az ember gyerekkorában a fakanál vagy a Biblia esik a fejére! Odahaza minden étkezést közös imádsággal kezdtünk, és ebédnél, vacsoránál még Bibliát is olvastunk. Ez nem kegyeskedés volt a szüleim részéről. Az anyám egy kapitány volt, nem kegyeskedett öt gyermek mellett. Közülünk ketten lettünk lelkipásztorok, és így az apám palástját a bátyám, Gúthy László, három éve nyugdíjazott felsőőri lelkipásztor kapta meg, az anyám palástja pedig hozzám került. Ahogy mondtam, nekem volt egy nem sikerült házasságom, ahonnét két gyermek született. Őket a második férjem adoptálta, és úgy nőttek fel a közös gyerekeinkkel, mint édestestvérek. Viktor rendőrtiszt lett, Kinga gyógypedagógus, Gergely vegyész, Gábor pedig mentős. Hálás vagyok azért, mert fiatal anyuka voltam. Huszonegy évesen szültem az első gyermekem, és huszonhét éves koromra megvolt mind a négy gyerekem. A férjemnek is van az első házasságából két gyereke, tehát összesen hat gyermek van a családunkban, akiktől eddig hét unokánk született. A sűrű lelkészi munkám mellett is mindig sikerült szabad gyököket találnunk a családunkra. Péntek esténként mindig jöttek a mamához bulizni az óriási dunaalmási parókiára és templomkertbe. Mi ott pónilovakat és teheneket tartottunk, én sajtot gyártottam. Az utolsó lovunkat tavaly nyáron adtuk el. A férjem biztonságtechnikai szakember volt, de neki szívügye a gazdálkodás. Visszatérve a lelkészcsalád életéhez: én úgy neveltem a gyerekeimet, ahogy minket is neveltek. Igét és szabadságot adtam nekik. Mint a fű, úgy nőttek, de ha baj volt, akkor odaléptem, mert én is egy határozott anyuka voltam, vagyok. Nagymamaként már elolvadok és engedékeny vagyok. (nevet) Anyaként nem lehetett másként csinálni, csak nagyon következetesen.

Valki család apraja-nagyja

Annak ellenére, hogy a férjed nem lelkész, beszélgettek egyházi dolgokról?

A férjem volt a legnagyobb kritikusom! A vasárnapi ebédnél mindig elmondta, hogy az igehirdetésben mi volt jó, vagy nem jó. Eleinte megsértődtem és számon kértem, hogy hogyan mer engem kritizálni. Erre azt felelte, hogy amíg én kritizállak, addig nincs baj; de hidd el, hogy a többi ember azt a részt ugyanúgy nem fogja érteni, mint én. Igaza volt. Ő volt a lakmuszpapír. Amit ő tapasztalt gyülekezetben, prédikációban, azt ő a kívülállóságát megőrizve tudta nekem elmondani, mert nem feleségként látott és minősített engem a gyülekezetvezetői és igehirdetői feladataim vonatkozásában.

Mennyire vonódott be ő a gyülekezeti létbe?

Ami a dunaalmási parókián belül történt, azt mind ő csinálta két évtizeden keresztül. Egészen addig, amíg négy éve a saját házunkat kezdte el építeni, és már nem maradt ideje és ereje az egyházi épületek karbantartására. Az utóbbi időkben a presbiteri tisztséget is elvállalta, tehát abszolút részese volt a gyülekezeti létnek és életnek. Hálás vagyok, hogy soha nem volt a szava mögött érvként az, hogy én vagyok a lelkésznő férje, hanem mindig ész érveket sorolt fel a gyűléseken kérdéses ügyek esetében. Egyébként csoda, hogy ép ésszel a lelkészférjek kibírják azt a létformát, amiben ők élnek, és például nem küldenek el senkit melegebb éghajlatra, amikor vasárnapi ebéd ideje alatt becsöngetnek sírhelyet megváltani, vagy amikor folyamatosan elvárják tőlük a segítő, tájékoztató és ingyenes karbantartó szerepet. Azt gondolom, hogy ez a szerep egy óriási teher a lelkésznők férjén. Elsőrenden rájuk vár a falazás, burkolás, fűnyírás, hólapátolás, azaz minden fizikai kihívás. Ezt csak azok csinálják végig, akik nagyon szeretik a feleségüket. Ez egy hatalmas dolog! A másik, amit nagyon sokan végig sem gondolnak, az, hogy klasszikusan a lelkésznők férjének még csak a titulus sem jár. Az én férjem egyszerűen csak a Tóni, nem Nagytiszteletű úr. Holott, ha én férfi vagyok, akkor az oldalamon lévőt Nagytiszteletű asszonynak szólítják.

Van olyan döntésed, amin utólag módosítanál, ha lehetne?

Ilyen számvetést még nem csináltam. Még nem értem el odáig. Azt gondolom, azért nem, mert a nyugdíjba menetel nem egyik napról a másikra történik, hanem az egy folyamat. Végig kell élni. Biztos, hogy van, amin változtatnék, hiszen senki sem tévedhetetlen az emberek között. A családomat nem tenném ki többszöri váltásnak, mert kezdetben a szolgálati helyem keresésekor bizony többször költöztünk kicsi és pici gyerekekkel, ami megviselte a családunkat. Csak a hosszú dunaalmási szolgálati idő alatt tudtak a gyerekeim is gyökeret verni.

Dunaalmási elköszönés, az utolsó szó jogán

Mik a terveid nyugdíjas éveidre?

Egyenlőre még nem tudok a hosszútávú terveimmel törődni, mert a költözés adta feladatok foglalnak le. Nagyon szeretnék többet mozogni. Eddig nagyon zsúfolt és statikus életem volt, de most már több mozgás fér a napjaimba. Horizontálisan és vertikálisan is adja magát a helyszín, ahova költöztünk. Sétára és biciklitúrára is bőven van lehetőség. Rengeteg könyvem volt, abból a teológiai irodalmat otthagytam a kollégának, hogy szemezgessen, de a szépirodalmat elhoztam magammal, hogy nyugodtan olvashassak. A férjem megjavíttatott nekem egy két manuálos, pedálos orgonát, ami az előszobában kapott helyet, ezen szeretnék a magam örömére zenélni. Sokfelé jártunk, sok helyre eljutottunk az évek során, de most higgadtan és nem rohanva lesz lehetőségünk kirándulni EGYÜTT a férjemmel. Nekünk ezt most kell megtanulni. Plusz nekem még azt is meg kell tanulnom, hogy milyen civilként élni. Én eddig mindig parókián éltem, és most mint egy újszülött civil, keresem a gyülekezetet, ahova tartozzak majd. Eddigi életem során vagy az apám, vagy a főnököm, vagy a saját magam által pásztorolt gyülekezethez tartoztam. Most pedig szabad választásom van, és sok a gyülekezeti lehetőség. Dunaalmásra nem fogok visszajárni, mert nem szeretnék az utódom nyakára ülni. Egy biztos, hogy gyülekezeti közösséghez fogok tartozni. Abban is biztos vagyok, hogy ha a tatai egyházmegye lelkészi karából bárki bármikor helyettesítésre kér fel, elmegyek, és segítek, mert én nagyon szeretek prédikálni. Óriási ajándék mozgóképesen, döntésképesen, beszédképesen nyugdíjasnak lenni!  

Nekem még mindig hihetetlennek tűnik, hogy ekkora lendülettel nyugdíjas vagy.

Lehet, hogy ha a férjem nem nyolc évvel idősebb nálam, hanem csak kettővel, akkor még évekig szolgálok, mert nem jön elő köztünk a nyugdíj kérdése. Így azonban a nyugdíjazása előtt fél évvel megkérdezte, hogy te mikor leszel nyugdíjas, hogy együtt töltsük a napjainkat. Én ledöbbentem a kérdésen, mert magammal kapcsolatban addig még nem merült fel ez a kérdés. Úgy gondolkodtam erről, hogy egy lelkész csak kihalhat a szószékről. De nem! Felfigyeltem arra, hogy a „nők negyvennel nyugdíjba mennek”-et nyomta a sajtó, és ennek kapcsán kezdtem el gondolkodni. Számoltam a munkaviszonyaimat, és a negyven év 2020. november 15-én megvolt, attól kezdve jött a számlámra az állami nyugdíj. Mivel én érettségi után állami munkahelyeken dolgoztam, és a neszmélyi helyettes lelkészi szolgálat előtt kilenc évig egy állami zeneiskolában tanítottam, így nekem nem csak a minimális állami nyugdíj jár. Örültem, hogy állami nyugdíjas vagyok, a férjem viszont azt kérdezte, hogy egyházi nyugdíjba mikor leszek végre. Mindig ő járt előrébb ezen a pályán, nekem le se esett a tantusz. Elkezdtem a törvényt lapozgatni. Korábban egyházmegyei bíróként sokat lapoztam a törvénygyűjteményünket, de pont a nyugdíjtörvényt nem kellett soha tanulmányoznom. Amikor aztán neki fogtam a nyugdíjtörvényünk lapozgatásának, hoppá, megtaláltam a IV. rész 13§ (3) b) pontját, miszerint „Korkedvezményre jogosult a saját, illetve örökbefogadott gyermeket felnevelő lelkésznő, vagy egyedül felnevelő lelkész, melynek alapján gyermekenként egy-egy év korkedvezmény jár, és kevesebb, mint négy év van hátra a rá vonatkozó állami nyugdíjkorhatár eléréséig”. Tehát az én esetemben a négy gyermek után négy év jár. Ezt végig gondoltam, és arra jutottam, hogy halleluja, hamarosan nyugdíjba megyek. Múlt nyáron ezt meg is írtam a nyugdíjintézet vezetőjének.

Mi volt a válasza?

Hú, ne tudd meg! Tájékoztatott, hogy csak hatvanötéves korom után mehetek nyugdíjba, mert nem lesz meg a negyven év szolgálati viszonyom az egyháznál. De a törvényben nincs ilyen kitétel! Úgyhogy levélváltások következtek, szó szót követett. Kértem az egyházmegyei bíróságtól állásfoglalást, és személyesen felmentem a lelkészi nyugdíjintézetbe, hogy értelmezzük együtt a törvény szövegét. Akkor kifejtette nekem, hogy a törvényalkotónak más volt a célja, a sorok között kell olvasni, meg gondoljunk bele, ha egy lelkésznőnek tizenkét gyereke van, akkor majd úgy megy a teológia elvégzése után nyugdíjba, hogy egy percet sem dolgozott lelkészként. A nyugdíjintézet vezetője diszkriminációnak nevezte, hogy a nőket negyven év után elengedik, a férfiakat pedig nem. Úgy gondolom, mivel ő nem volt még sokgyerekes lelkésznő, ezért áll így hozzá. Én tudom mit jelentett Somogyban úgy szolgálni, hogy Inke mellett enyém volt Nemesdéd, Böhönye, Nemeskisfalud és még a vései menekülttábor is, és a tizennyolcadik karácsonyi szolgálatom után megkérdezte a hároméves gyerekem, hogy mi mikor karácsonyozunk. Választani a gyerek és a szolgálat között, nőként sokkal nagyobb kihívás, és szolgálni az egyházban és a családban nőként, sokkal nagyobb teher, mert mögöttünk nincs egy asszony.

Hogyan lettél mégiscsak nyugdíjas lelkipásztor jóval a hatvanötödik születésnapod előtt?

A nyugdíjintézet vezetője azt ajánlotta, hogy benyújtja a Zsinati Tanács felé a kérelmemet méltányossági alapon. Én pedig erre azt mondtam, hogy nekem méltányossági alapon nincs szükségem a nyugdíjra, mert nem vagyok sem elesett, sem beteg. A nyugdíjat én azért szeretném kérni, mert törvény szerint az jár nekem, és amit a törvényben megfogalmaztak, azt legyenek szívesek betartani. Ezután azt mondta, hogy kérjek jogi állásfoglalást. Felhívtam a jogi osztályt, akiktől azt a választ kaptam, hogy ők nem hajlandóak a nyugdíjintézettel szemben jogi állásfoglalást megfogalmazni, még egyszer sem tettek ilyet. Mindezt úgy, hogy véleményem szerint nekik az lenne a feladatuk, hogy a lelkipásztort képviseljék. Azon tűnődtem, hogy vajon kitől kaphatok jogi állásfoglalást. Akkor jutott eszembe az egyházkerület! Püspök urunk azt kérte, hogy írjam meg a helyzetet, küldjem be a keletkezett iratanyagot, és végig nézik Dr. Nemes Pál főgondnokkal, aki véleményezni fogja. És Dr. Nemes Pál nekem adott igazat, sőt vállalta a véleményét és írásban elküldte a nyugdíjintézetnek. Azt követően a nyugdíjintézeti intéző bizottság év eleji ülése úgy döntött, hogy 2022. február 1-vel elenged nyugdíjba. Egyébként mivel én tizennyolcéves koromtól kezdve dolgoztam, a teológiát munka mellett végeztem el, így negyvenhárom év munkaviszonnyal jöttem el nyugdíjba. Úgy gondolom, az én nyugdíjazási történetemben nagyon sok ha van. Ha a férjem nem ennyivel idősebb, ha nem hallok a nők negyvenről, ha nem kérdezgeti a férjem, hogy mikor leszünk együtt nyugdíjasok, ha nem állok ki az igazam mellett, ha a jogász végzettségű dunántúli főgondnok nem írja le a véleményét; akkor én hatvanöt éves koromig, vagy még tovább teszem a dolgomat. És benne van a pakliban, hogy megfáradt, belefáradt, megfásult emberként egy olyan helyzet alakulna ki körülöttem, hogy már mindenki nagyon várná, hogy végre menjek el gyülekezetből, iskolából.

Végül is nem így lett!

Holtomiglan, holtáiglan

Hálát adok Istennek, hogy azt élhetem meg, hogy erőm teljében szándékosan zártam le egy szakaszt, és valami mást kezdek el. Ez a más a férjemről kell, hogy szóljon, mert ő évtizedeken keresztül annyit tett értem. Ő ezt így nem tudja, mert erről nem beszélgettünk. Miért is nem? Mert magától értetődő volt a részéről, hogy mellettem áll. Alapjáraton más természetű emberek vagyunk, ezért sokszor zörgünk, de együtt tettük meg az utat, amin soha nem volt kérdés, hogy ha baj van, kitart-e a gyülekezetekben. Képzeld, a parókiáról való kiköltözésünk utolsó estéjén csőtörés volt, és ő lemászott a vízzel teli aknába, elzárta a vizet, majd kimerte, a vezetéket megszerelte, szóval nem hagyott pácban sem engem, sem a gyülekezetet. Hogy szoktuk mondani a teológián? Paradigmaváltás. Na, most jött el a mi paradigmaváltásunk a nyugdíjas időm beköszöntével. Már nem fog a parókia vízaknájába ugrálni a férjem. (nevet)

Ha most visszatekintesz megélt éveidre, akkor milyen következtetést vonsz le?

Azt, hogy az Úr Isten nagyon át tudja formálni az embert, és a céljaidat is egészen másfelé tudja elvinni, mint ahogy te azt eltervezted. Sőt, nemcsak másfelé visz, hanem mindig jobbat csinál ahelyett, amit te kigondoltál!

Beszélgetésünk végére érve feltennék néhány általam kigondolt villámkérdést neked, ha elfogadod.

Naná!

Amadeus vagy ABBA? Amadeus.
Festmény vagy homokóra? Festmény.
Pergamon mannája vagy Szárdisz fehér ruhája? Szárdisz fehér ruhája.
Nyúl vagy tyúk? Tyúk!
Ószövetségi nemzetségtáblák vagy páli házirendek? Páli házirendek.
Fütty vagy sziszegés? Fütty!
Szánkó vagy fürdőruha? Szánkó.
Jákob lajtorjája vagy Jeremiás igája? Jákob lajtorjája.
Sör vagy bor? Sör.
Hegy vagy völgy? Hegy!!! Látod, itt lakunk egy hegyen!

Kívánom, hogy Isten egyengesse nyugdíjas éveiteket, lehessetek minél többet együtt gyermekeitekkel és unokáitokkal, valamint gazdagodj a civil élet tapasztalatai által immár parókiamentes, de nem hit és egyház nélküli napjaid során!

Exit mobile version