„Még a hívő kritikusok is mintha megfeledkeznének arról, hogy az Ószövetségben a zsidók mindig egymáshoz szólnak, önmaguk számára értelmezik tapasztalataikat. Minden rossz, amit róluk tudunk, az őket megítélő valamennyi kifejezés tőlük, páratlan önvizsgálatukból és önítéletükből származik. Ki másnak jutott volna eszébe, ha nem az ókori zsidóknak, hogy végeredményben magukat vádolják azért, hogy a babilóniak hódítási útvonalán éltek? Azzal, hogy magukra vállalták a felelősséget szenvedéseikért, ahogyan egyetlen más nép se tette volna, Isten szentségét őrizték meg és emelték nagyra. Ez a semmihez sem hasonlítható irodalom bizonyosan elveszett volna, ha a zsidók elképzelik, mire fogja felhasználni az utókor. Akkor inkább önigazolásokat írtak volna, védelmezve leszármazottaikat más nemzetek szemében, nem pedig önmagukat elemzik Isten előtt nyíltsággal. Miféle mércével, ha nem a sajátjukkal lehetett Izráel népét hálátlannak és lázadónak tekinteni? Természetesen voltak bűneik és tévedéseik, amelyeket feljegyeztek, évszázadokon keresztül megőriztek és boncolgattak, különben soha senki nem hallott volna róluk, történelmileg ugyanis annyira elhanyagolhatók – hasonlítsuk csak össze más népek, kortársak vagy a magunk bűneivel!” (Marilynne Robinson, A gondolkodás szabadsága, 142-143.old, Bp., Kálvin kiadó, 2018)
Szemlézte: Soós Szilárd