/Megjelent a Dunántúli Református Lap ez évi húsvéti számában. Szerző: Iván Géza/
Böjti beszélgetés Szabó Szilárd történelem-földrajz-informatika szakos tanárral, oktatási szakértővel, a Tinódi Lantos Sebestyén Református Iskola igazgatójával.
Az idei böjtben mi vált számodra fontossá?
Az, hogy lemondás nélkül nincs eredmény. Minden értelmes földi tevékenység valamiféle önmegtartóztatás következménye. A diák, amikor tanulnia kell, dönthet, játszik a számítógépen, vagy megtanulja a leckét. A pedagógus is dönthet, amikor a rábízott diákokat neveli. A tanáriban pletykálkodik, vagy kollégáival egy nevelési helyzet megoldásán gondolkodik.
Az ösztönszintű életben nincs lemondás, önmegtartóztatás, de eredmény és értelem sincs, lefelé csúszás annál inkább. Ha értelmes. értékes, tartalmas életre vágyunk, gyakran nemet kell mondanunk a szórakozásra, az alkoholra, a pénz hajhászására, és még sorolhatnánk. Számomra ezt jelenti a böjt. A kísértés mindig fennáll, a döntés a mi kezünkben van.
A pedagógus életpálya modell bevezetésekor elsőként jelentkeztél minősítésre a Tinódi nevelőtestületéből, azért, hogy utána segítséget nyújthass az eljárásban a kollégáidnak. A minősítés után rögtön tovább léptél, ma már oktatási szakértőként te vezetsz minősítési eljárásokat. Egyre több, nem csak egyházi iskola szakmai életébe látsz bele. Miben más ma tanárnak lenni, mint 18 évvel ezelőtt?
Igen, 18 évvel ezelőtt kerültem a Tinódiba. Előtte már tanítottam néhány helyen, nem kezdő pedagógusként kerültem Enyingre. Azonban itt teljesedett ki a pályám, a Tinódiban váltam „rutinos” pedagógussá.
A világ, a társadalom folyamatos változásban van. A gyerekek a társadalom leképezéseként állnak előttünk. A felgyorsult élet, a szűretlenül fejünkre öntött információtömeg miatt a szülők is ingerültebbek, bizonytalanabbak. Nekünk, pedagógusoknak, az iskoláknak segítenünk kell a szülőket. Sokat vannak az iskolában a gyerekek, elsődleges feladatunkká a nevelés vált. A kulcskérdés, hogy a szülők együttműködnek-e velünk, vagy sem? Hála Istennek a szülők döntő többsége együttműködő, partnerként, nevelőtársként néz a pedagógusokra. Mindig kell azonban néhány ember, aki a szabályt erősíti – kivételként – és nem együttműködő, sőt, néha vádaskodó. Látjuk a folyamatokat, a „fagyi mindig visszanyal”, ezekben a családokban, ezekkel a gyerekekkel van később a legtöbb gond.
A társadalom, a családok és benne a gyerekek kiszolgáltatottabbak, mint 20-30 évvel ezelőtt. Éppen ezért a mai gyerekek ragaszkodóbbak, rendkívül fontos számukra, hogy érezzék, szeretik őket. Ezt a szeretetet meg is hálálják, nagyon sok manapság a segítőkész, pozitív beállítottságú diák. Folyamatosan „jár a lábuk”, stabil pontokat keresve a világban. Nekünk van számukra egy rendkívül jó ajánlatunk, a Biblia tanítása. Van egy biztos pont a világban, aki útmutatást, irányt ad számunkra. Ha el is tévelyedünk néha, hozzá mindig visszamehetünk. Lehet manapság ennél jobb alternatívát kínálni? Szerintem nem.
Alapvetően az elmúlt 20 évben nem sokat változott a tanárszerep, hiszen az imént leírt jelenségek nem napjainkban kezdődtek. Kifejezetten izgalmas pálya, tele kihívásokkal, feladatokkal, megoldandó problémákkal. Csak az álljon tanárnak, aki ilyet szeret – elferdítve a Kossuth-nóta szövegét… A társadalom folyamatos változásban van, de az egyes ember – véleményem szerint – mindig gyorsabban változik, mint a környezete, ezt a változást nevezhetjük öregedésnek is (kivéve hölgyek esetén). Egy francia mondás szerint: „minél öregebb vagy, annál rondább a világ”. Ha ettől az öregedési torzulástól megtisztítva nézzük a világot, nem lett csúnyább, nem lett rosszabb, mint 20-30 évvel ezelőtt.
Továbbra is fontosnak tartom, hogy minél többet lehessek a gyerekekkel, minél jobban megismerhessem őket. A heti kötelező óraszámom négy óra, de én tizennégyet vállalok (már 13 éve, mióta kineveztek igazgatónak). Nem a pénz motivál, hiszen sohasem vettem fel pénzt túlmunka címén. Egyszerűen tanár akarok maradni, mert a heti négy órával csak egy-két osztályban taníthatnék, és pedagógus helyett aktakukacnak hívhatnám magamat.
Valóban egyre több a forrongás, a bizonytalanság a világban, de ez elsősorban a társadalmi igazságtalanságok miatt van. Erről a témáról külön könyvet lehetne írni, úgyhogy most megkímélem az olvasókat…
Heti rendszerességgel focizol a diákjaiddal, és akár a pályán, akár órán, vagy iskolai előadáson lát valaki diákok között, látszik, hogy jól szót értesz velük. Miben más ma iskolásnak lenni, mint akár 20, vagy 30 évvel ezelőtt?
A gyerekekkel való közös játék megint csak nagyon fontos. Játék közben domborodnak ki az igazi jellemvonások, ekkor lehet igazán megismerni valakit. Vannak íratlan szabályok, ami szerint focizunk. Büszkén mondhatom, hogy szándékos szabálytalanság gyakorlatilag nem létezik. Mindenki 100%-os energiabedobással küzd, hiszen egyébként semmi értelme az egésznek. Sokszor mondom nekik foci közben is, hogy nem az a vesztes, aki kikap, hanem az, aki nem tesz meg mindent a győzelemért.
Van egy másik oka is a közös játéknak. A gyerekek egyre kevésbé tudnak egymás között értelmesen játszani. Ha nincs közöttük felnőtt, sajnos sokszor „ökörködésbe” csap át a játék, értelem, izgalom, élmény nélkül. A játékban pedig nem ismerünk tréfát – most Karinthy szavait elferdítve. A játékban is szükség van szabályokra, keretekre (mint az életben), hiszen a foci is ettől lesz foci. 25 éve játszom minden héten a gyerekekkel, és ezt a ténykedést 60 éves koromig szeretném folytatni, utána pedig játékvezetőként segíteni nekik, hogy igazi élményekhez jussanak.
További oka a közös játéknak, hogy a „kockulásról” csak akkor lehet valakit leszoktatni, ha felkínálunk helyette valami jobbat, vonzóbbat. Ilyen a sport, a mozgás örömével, a valódi, fizikai élményekkel. A fiúknak különösen fontos, hiszen a küzdeni tudás, az izomzat fejlődése, a sportszerű magatartás mind férfiasabbá teszi őket.
A diákszerepre visszatérve alapvető változást nem látok az elmúlt 20-30 évben. A ’70-es, ’80-as évekhez képest viszont lényeges a változás. Igazi diákcsínyekre ma nincs lehetősége a gyerekeknek, igaz, intelligens módon azért mégis csak van… Ha én betyárkodtam az iskolában, a saját bőrömet vittem a vásárra. Tanáraimtól is megkaptam (elég gyakran) a „kézi irányítást”, szüleim pedig „rásegítettek” minderre. Akkoriban a diákcsínyeket még az eminens diákok is elismerték. Ma a rosszalkodás a buta gyerekek jellemzője lett, hiszen jobb rosszaként „tündökölni”, mint szembenézni a ténnyel, alapvetően gyenge képességeim vannak (na, itt már az integrációba is belemásztam, amivel újabb könyvespolcokat lehete megtölteni…).
A diákszerepről még annyit, hogy ma minden lehetőségünk megvan kiváló tanár-diák kapcsolatot kiépíteni. Például annyi bejárós és ottalvós tábort szervezhetünk nekik, amennyit csak akarunk – járvány előtt is így volt nálunk, és reméljük, hogy nyártól ismét így lesz. Ezért is viszünk sok tinódist minden évben egyházkerületünk balatonfenyvesi táboraiba is. De gyülekezetünk is számos kirándulást és játszóházat szervez a tinódis családoknak, amiken több pedagógusunk is részt vesz. Ezeket a plusz programokat a gyerekek is igénylik, a szülők is örülnek neki, mi pedig egymásra vagyunk utalva. Tartani kell a gyeplőt, de be kell építeni értelmes kompromisszumokat is.
A tekintélyelvűség ma csak nevetségessé teszi a tanárt. Együtt kell élni a gyerekekkel, példát kell mutatni nekik. Ezért ragaszkodom évek óta az úgynevezett ottalvós táborainkhoz, ahol – ha csak egy röpke hétre is – de mégiscsak együtt élünk a diákjainkkal. Látniuk kell, milyen lelkes, elszánt vagyok a saját feladatom ellátása közben. Ezt értékelni fogják. Amúgy sem szeretem, ha valamiben nincs szenvedély. Szerintem a pingpong, a prédikáció, a reggelizés, a fűnyírás stb. sem jó, ha nincs benne só, bors, kakaó, humor, és egy adag szenvedély.
Lehet ilyen szenvedéllyel egy tanárnak a szakmai önfejlesztéssel is foglalkoznia?
Természetesen igen. Valamennyiünknek folyamatos fejlődésre van szüksége. Ha egyszer úgy ébredek, hogy már minden savát-borsát tudom a pedagógus szakmának, nekem újat már nem lehet mutatni – na, akkor, aznap kell benyújtanom a lemondásomat. A szaktárgyaim is folyamatos fejlődésben vannak, a világ is állandó mozgásban van, új kihívások jelennek meg, ezekhez mind alkalmazkodni kell.
Isten is végrehajtott „módszertani” változtatást, amikor az Ószövetség időszakát az Újszövetség időszaka váltotta le. Ha úgy tetszik, ezzel is példát mutatott nekünk.
A gyülekezet iskolája zeneiskolaként indult újra Hajdú Zoltán lelkész-igazgató elődöd szervezésében, és csak hat évvel később indult újra az általános iskolai oktatás. Milyen többletet ad az alapfokú művészetoktatás a tinódis diákok számára, és miért van ere szükség?
A művészetoktatás áldásos hatásait mindannyian ismerjük. Tudományos tény, hogy például a zenetanulás növeli az IQ-t, az értelmi intelligenciát. De minden művészeti ágnak (nálunk mind a négyet oktatjuk: zene, néptánc, rajz-festészet és kerámia, valamint dráma) fontos személyiségfejlesztő hatása van, kiváló közösségépítő tevékenység.
Megismerteti a gyerekeket az alkotás örömével, kirajzolhatják, kizenélhetik, kitáncolhatják, kiénekelhetik vagy drámaórán kijátszhatják magukból a feszültséget. Emellett számos izgalmas helyre eljutnak általuk: Passau melletti testvériskolánktól kezdve hazai és határon túli fellépésekre és gyülekezeti kiszállásokra visszük őket. Kamaszkorban minden tevékenység, ami nem káros, az hasznos.
Amit a művészetoktatás minden áldásos hatása közül mégis legfontosabbnak tartok, az az önbizalomhoz juttatás. Előbb-utóbb minden diákunk megtalálja azt a területet, amiben sikerélményhez jut. Különösen fontos ez az önbizalomhiányos gyerekeknél. Több olyan diákunk volt, van, akit a művészeti képzés mentett meg a lezülléstől, lecsúszástól.
Szerinted mire kell ma leginkább felkészíteni egy általános iskolás diákot?
Három dolgot tartok fontosnak. Kell tudni számolni, olvasni, írni, fontos a problémamegoldó képesség, a logikus gondolkodás, de talán a legfontosabb a szövegértés. Ez az első. Szövegértés nélkül funkcionális analfabéta vagyok az élet minden területén.
A második, amire meg kell tanítani, fel kell készíteni a diákokat, az a folyamatos fejlődés, tanulás képessége. A technikai, technológiai újdonságok miatt minden foglalkozásban szükséges lesz a tanulás képessége. Ez akkor is biztos, ha nem tudom megmondani, milyen foglalkozások lesznek 20-30-50 év múlva.
A harmadik pedig, hogy a kognitív képességek mellett rendkívül fontos lesz, pontosabban marad az érzelmi intelligencia fejlesztése. A társadalomnak szüksége van minél több olyan emberre (ha fenntartható fejlődést akarunk), akik empatikusak, képesek az önzetlen szeretetre, segítőkészek, nem az a fő céljuk, hogy másokat eltiporva érvényesüljenek. Ezekre kell elsősorban megtanítanunk a ránk bízott diákokat.
Ha Isten is megsegít, akkor a hamarosan megépülő óvodánkban éppen ebből a tudatos megfontolásból az érzelmi intelligencia fejlesztésére szeretnénk majd a legnagyobb hangsúlyt fektetni. Leendő óvodavezetőnk, aki a gyülekezetünkben is aktív, vetette fel ezt. Mindhárman, a gondnokunk, te és én is teljesen egyetértettünk vele. Nagyon bízunk benne, hogy új intézményünk elindulásával meg tudjuk erősíteni gyülekezeti nevelő-oktatói munkánknak ezt az oldalát is.
Térjünk vissza még egy kicsit az iskolai élethez. A művészeti profil mellett hogyan jelenik meg a gyülekezeti és református jelleg?
Az egyházi iskolák legfontosabb küldetése a misszió. Intézményeink óriási felületen érintkeznek a társadalom legkülönbözőbb rétegeivel, így kiváló lehetőséget biztosítanak missziós feladataink ellátására.
Diákjaink egy része beépült, beépül a gyülekezetekbe (10 településről járnak hozzánk). Valamennyi tanulónkról elmondhatjuk, hogy sokkal elfogadóbbak, toleránsabbak az egyházzal, vallással, hittel szemben, mint a magyar társadalom többsége. Hisszük, hogy az iskolánkban nevelkedő gyermekek közül sokan fognak még csatlakozni – életük későbbi szakaszában – gyülekezeteinkhez. A mi feladatunk a magvetés.
Sajnos a járvány miatt már egy éve nem tartunk zenés családi istentiszteleteket. Ilyenkor egy-egy osztály zenei darabokkal, szavalattal, bibliaolvasással szolgál. De az imádságos kártyákat, iratterjesztéses könyveket, perselyeket is ők pakolják ki ilyenkor – egyszóval együtt veszik ki részüket az istentiszteletből.
Iskolánk a református keresztyén világszemléletet képviseli, melynek alapélménye az isteni szeretet, ami Jézus Krisztusban konkrét, látható formát öltött. Természetesen a Tinódi küldetésnyilatkozata is tartalmazza a keresztyén értékrend közvetítésének fontosságát: „Iskolánk diákjai […] az evangéliumi hit és erkölcs szellemében nevelkedjenek. Legyenek képesek megérteni és sajátjuknak tekinteni erkölcsi, közösségi normákat, mindez jelenjen meg megnyilvánulásaikban”. A szeretet középpontba állítása, a pozitív viselkedés jutalmazása, megerősítése, a pedagógusi példamutatás, hitelesség mind-mind hozzájárulnak, hozzájárulhatnak céljaink eléréséhez. Az általunk helyesnek tartott értékrend közvetítésére, missziós küldetésünk elvégzésére lehetőséget biztosítanak a gyülekezeti alkalmak, családi istentiszteleteink, a napkezdő csendes percek, a hittanórák, és gyakorlatilag az összes tanítási óra, iskolai program és rendezvény.
Szerinted milyen az ideális református művészetis általános iskola?
Azt szeretném, szeretnénk, ha a Tinódi ilyen lenne. Ettől persze messze vagyunk. A gyerekneveléssel is az a baj, hogy két tökéletlen ember egy tökéletlen emberből tökéleteset akar faragni. Nem fog sikerülni, ezért állandó lesz a frusztráció, elégedetlenség.
Sohasem leszünk ideális református művészeti iskola, de törekednünk kell rá. Az első teendő, hogy a személyi állomány ehhez megfelelő alapot teremtsen. Már itt is vannak hiányosságaink, mindig van gyenge láncszem a gépezetben. Igyekszem olyan fejlődési irányokat felajánlani ezeknek a kollégáknak, hogy az az intézménynek és neki is fejlődést, javulást jelenthessen.
Szomorú, de állandó tapasztalatom, hogy a hozzánk iratkozó családok is csak kisebb arányban választanak minket a Tinódi egyházi jellege miatt. „Hozott anyagból dolgozunk”, ez is korlátozza a lehetőségeket. Szerintem egy – majdnem minden szempontból ideális – református iskola működtetéséhez legalább 100 000 lakosú vonzáskörzet szükségeltetne. Nem az elitiskolai kritéiumok, hanem az iskolai és családi értékrend nagyobb egyezésének igénye miatt.
Persze ezek nem a pesszimizmus szavai, nekünk mindig az adott helyzetből kell kiindulni. A feladatainkat úgy tudjuk meghatározni, ha reális helyzetelemzést végeztünk. Ha szakmailag megadjuk a többletet művészeti diákjainknak, és minden gyermeket egy lépéssel közelebb viszünk Jézushoz, már elégedett vagyok.