Ismerjük meg

Újra és újra megáll mellette Jézus

Héregi Kálmán tanár úrral, nyugalmazott igazgatóhelyettessel, ácsi presbiterrel és kántorral az otthonában beszélgettünk felidézve a múlt örömeit és kihívásait annak fényében, hogy Jézus újra és újra felé jött, megállt mellette és megsegítette. Több kötet könyv alázatosan tanúskodik élményekben és tapasztalatokban gazdag életéről. Ismerje meg az olvasó!

Életében meghatározó elemként van jelen a hit. Hogyan tudná megfogalmazni a hívő ember életének többletét?

Nemrég újra olvastam Reményik Sándor „A Bethesda partján” című versét, amit nagyon szeretek és csodálok, mert olyan emberi szakaszokat idéz fel számomra, amik valósak és nekem is elég sok részem volt bennük. Főleg az utolsó sorért szeretem: „De másnap reggel Jézus arra jött”. Az én életemben is mindig arra jött.

A Héregi családnév eredete a közeli Héreg településhez kapcsolódik, esetleg onnan származnak?

Nagytiszteletű Körmendi Lajos bácsi mondta, hogy lehet, a mi nevünk eredetileg Szabó volt. Amikor a törökök elmentek, akkor a közeli településekről költöztek ide, és sok volt a Szabó nevű, ezért megkülönböztető névként Héregi Szabó lett a nevünk. Ennek írásos nyomát azonban én nem találom.

Hol indult a földi élete és miben volt meghatározó ez a hely?

A Trianoni békediktátum tizenhetedik évfordulóján születtem Ácson, talán a perc is megegyezik. Akkor már háborús hangulat volt a világban. Nővérem tizenhat hónappal született előttem édesapám harmadik gyerekeként. Édesapám Pápán mezőgazdasági mérnöknek tanult, amikor kitört az első világháború, és behívták katonának, majd három évig hadifogságban volt, és csupasz udvarra ért haza, az édesapjának pedig prosztatarákja volt, a testvérei meg már mind családos emberek voltak. A tanulmányairól le kellett tennie, és el kellett kezdenie gazdálkodni, mert korban előre haladt már és finanszírozni sem tudta volna a tanulmányait. Hogy hogyan indult el a semmiből, nem szeretett róla beszélni, és ezt tiszteletben is tartottuk, ezért azt nem tudom. Megnősült, egy tárkányi középparaszti családban nőtt lányt vett feleségül, aki második gyermekük születésekor a gyermekkel együtt meghalt. Itt maradt édesapám elsőszülött gyermekükkel, akin születésekor már látszott, hogy nem teljesen egészséges, addigra pedig kiderült, hogy teljesen nyomorék. Elvette feleségül édesanyámat, Németh Terézt 1935-ben. A következő évben megszületett nővérem, Eszti, aki Tinnyén tanár volt nyugdíjazásáig. Tizenhat hónap múlva pedig édesapám negyedik gyermekeként megszülettem én. Úgy éltünk, ahogy akkor az emberek éltek, földet műveltünk saját és bérelt földterületeken.

El-elvittek a határba a szüleink, mert néha már segíteni is tudtunk, néha pedig azért, hogy a felügyeletünk biztosított legyen. Együtt verseltünk és énekeltünk a szekéren másfél órán keresztül, amíg kiértünk a földjeinkhez. Volt leányegylet a református egyháznál, és két nagynénénk énekelt benne, egyik alt, a másik szoprán szólamban. Fel szoktunk velük menni a templomban a karba gyakorolni és tanulni, így mi is megtanultuk mind a két szólamot. Nagyon sok olyan éneket megtanultunk, ami ma már nem szerepel az énekeskönyvben, de akkor közkedvelt dicséret volt. Családi összejöveteleken és ünnepeken mindig szerepeltünk, főleg a szülők miatt, akiknek olyankor még talán a mellény szorosabb is. (nevetünk) Amikor jeleztünk egymásnak, akkor szólamot cseréltünk a nővéremmel.

Emlékszem, óvodás koromban volt egy ünnepség, és ácsoltak egy emelvényt, ahol a szereplőket lehetett látni. Nekem is kellett énekelnem valamit, és az volt a végén, hogy „Honvéd ejtőernyős vagyok én, / Rettenthetetlen, bátor és erős, /Bajtól, vésztől nem félek én, / Mert e csapat mind hős.”. (Szerkesztői megjegyzés: Honvéd ejtőernyős induló második versszaka) Nekem nem magyarázták meg a bajtól, vésztől kifejezést, ráadásul egybe mondták, ahogy én is egybe mondtam, és fogalmam sem volt, hogy ki az a Bajtólvész, akitől nem kellene félni. De bizony én nagyon féltem tőle, mert az emelvény alatt sötét volt, és elképzelhetőnek tartottam, hogy a Bajtólvész onnét kiugrik. Amikor később rájöttem a bajtól, vésztől kifejezések jelentésére, attól kezdve igyekeztem, hogy amit mondok, azt megértsék, és amit nekem mondanak, azt megértsem. Nővéremmel együtt irodalom érdeklődők lettünk.

Családja számára mit jelentett a templomba járás?

Kisgyerekkoromban megszoktatták velem a templomba menést, az minden napnak természetes része volt. Ha a szüleim nem tudtak eljönni, akkor az ebédnél el kellett mondani, hogy mi volt a bibliai rész és miről szólt a prédikáció. A nagynénéméknek varrodájuk volt a főutcán, és ha a szüleink nem voltak itthon, akkor hozzájuk kellett mennünk, és ők is megkérdezték ugyanezt. Akkor Kelemen Béla nagytiszteletű úr volt a pap, aki lassan beszélt: „Mert semmi sem bizonyos, még az sem bizonyos, hogy semmi sem bizonyos”. (utánozza pátoszos beszédjét) Nagyjából el tudtam mondani az egész prédikációt hallás után, a nagynénéim meg jobbra-balra dőltek attól, ahogy utánoztam a papunkat.

Az ácsi református gyülekezet iskolájába járt?

Nem is volt akkor más, és természetes volt, hogy egyházi iskolába jártam. A vizsgák a templomban szoktak lenni, és az első vizsgákra jóemlékű nagytiszteletű Kelemen Béla lelkipásztor kiszabta nekem és Vas Marikának, hogy mi nem felelünk a tananyagból, hanem énekelni fogunk. Nagyon megijedtem attól, hogy annyi ember előtt énekeljek, ezért próbáltam füllenteni, hogy berekedtem, mire mondta a tiszteletes úr, hogy „nem baj, bemész a feleségemhöz, ad egy tyúktojást, lenyeled, aztán már rendbe is lesz a torkod”. Nohát, a nyers tyúktojás hallattán egyből meggyógyultam, és utána nem voltam már beteg. Amíg elvégeztem az iskolát, a hat elemiből nyolc általános lett, és az egyházi iskolát államosították. Ez azt jelentette, hogy összehozták a két felekezetet egy iskolába. Idegen nyelvként a német helyett behozták az oroszt, ami a hangzása miatt nem nagyon tetszett nekem, ezért nem tanultam. Negyedévente volt szülői értekezlet, amire édesanyám szokott elmenni, és mindig boldogan jött haza, mert Eszti nővérem kiváló tanuló volt és én is jól megjegyeztem a hallottakat. Különösebben nem kellett tanulnom, kivéve az oroszt, mert a negyedéves értekezleten édesanyámnak megmondta a tanár, hogy semmit sem tudok, ezért meg fogok bukni. Semmi retorzió nem volt idehaza, csak anyám könnyezett. Ezt látva elhatároztam, hogy kárpótlásul megtanulom az egész könyvet kívülről. Jobban tudtam oroszul év végén, mint a Felvidékről idehelyezett tanár, aki szintén akkor tanult oroszul – ment hétfőn Komáromba, és amit megtanult, azt kedden leadta nekünk -, mégsem kaptam ötöst, mivel nem egész évben foglalkoztam az orosszal, csak negyedév után. Na, ez az alul értékelés elkísért egész a gimnáziumban is, ahol a dolgozat megoldásokat a tanár velem íratta fel a táblára, ha nem tudta senki a választ, akkor én mondtam meg, mégis volt egy négyesem az érettségi bizonyítványomban, mégpedig oroszból. Hogy miért kaptam azt, nem tudom, mert amikor magyarázkodni akart a tanár, akkor én nem hallgattam meg, elmentem.

Az általános iskola után hol folytatta tovább a gimnáziumi tanulmányait?

Ez nem egymást követően történt, majd mindjárt elmondom, miért. Akkor még nagyon-nagy volt a rokonlátogatás, és ahova csak elmentünk, mindenhol bátorították egymást, hogy féllábon is kibírjuk, amíg jönnek az amerikaiak és hazaküldik a szovjeteket. Abban az időben sorba jöttek éjjel a lefüggönyözött fekete autók, és vitték az embereket ide-oda, voltak, akiket Recskre, kit rövidebb, kit hosszabb időre. Apám az orosz hadifogságban utat épített az Urálban. Télen mínusz negyven fokban, ezért reumája volt, ami következtében két-három hétig mozdulatlanul feküdt az ágyban, és meleg korpa vagy meleg só volt zsákban rátéve. Amikor a nyolcadik osztály utolsó napjai voltak, akkor is éppen ágyban feküdt, és én már mindenből le voltam zárva, ezért nem jártam iskolába, hanem dolgoztam apám helyett. A továbbtanulásom éppen ezért nem volt magától értetődő, mert én nem mertem továbbtanulásra gondolni sem, hiszen ha a földeket nem tudja édesapám megművelni, akkor ide is jön a lefüggönyözött autó, mert ránk fogják, hogy bojkottáljuk a rendszert, és miattunk nincs a bányászoknak kenyere. Két tanár is eljött hozzánk, de én nem mentem továbbtanulni a már említett félelmem miatt, amit a szüleimnek el sem mondtam.

Mi hozta a változást, aminek következtében elvégezhette a gimnáziumot?

A téesz, ami nekem megváltás volt, mert a földet beadtuk a közösbe, és nem voltunk rákényszerülve arra, hogy mi műveljük. De addig még eltelt hét év Ácson. A földek beadása után nem akartam dolgozni a téeszben, viszont volt egy olyan rendelet, hogy csak az mehetett a városba dolgozni, akinek a pártbizottság titkára igazolta, hogy a munkájára nincs szükség a településen. Jézus megállt mellettem, és kaptam is egy ilyen igazolást a négy elemit végzett, addig postásként dolgozó titkártól, aki viszont hozzám jóindulattal volt. Azt mondta, hogy akinek van esze, az tanuljon, az is népgazdasági érdek. Ezzel a mondattal elmehettem Pestre. Hegesztők melletti segédmunkásnak vettek fel az Újpesti összekötő hídnál lévő, Váci úti Gheorghiu Dei Hajógyárba. Hamar beiratkoztam inasképzésre hegesztő tanoncnak, és a Reáltanoda utcai Eötvös Gimnázium esti tagozatára, ahol idős egyetemi tanárok foglalkoztak velünk. Nagyon hajtott bennünket, hogy megfeleljünk nekik. Csakhogy váratlanul meghalt édesapám. Hétfőn hajnalban még kikísért az udvarra, ő csukta be utánam a kerti kiskaput, amikor indultam vissza Pestre, de kilenc órakor már ott várt a távirat Pesten, hogy „édesapád meghalt, gyere haza”. Édesanyám rosszul viselte a gyászos körülményeket, és hazajöttem. Győrben fejeztem be a gimnáziumot. Volt irodalom tanárom segítségével bekerültem a Kisfaludy Károly Könyvtárba, ahol az volt a feladatom, hogy Győr-Moson-Sopron megye könyvtárral nem rendelkező településein biztosítsam a közvetlen kölcsönzést és mozifilmet vetítsek a sofőrrel közösen. Közben beiratkoztam Szombathelyre népművelő-könyvtár szakra. A népművelés részéről nem mondok semmit, mert nem is lehet, de a könyvtár szak jó volt. Elvégzése után könyvtáros lettem, és a módszertani csoportba kerültem, ami azt jelentette, hogy segítettem azokat, akik szakmai ismeret nélkül voltak kisebb településeken. Közben Budai Ilona Kossuth-díjas énekest, aki akkor még általános iskolai tanuló volt, vasárnaponként a Rábaközbe népművelési autóval elvittem művelődési házakba Medve Imola újságíróval együtt. Az első ilyen útról „Hatvan perc áhítat” címmel írt a Kisalföldbe.

Örült, hogy a kétkezi földműves életet szellemi pályára cserélhette?

Szerettem kisgyerekként édesapám környékén tenni-venni. Lehet, hogy néha akadályoztam is, de aztán belejöttem mindenbe, s abból nem felejt az ember. Felnőtt fejjel sem féltem a kétkezi munkától. Amikor építkeztünk, tartottam nyulakat, aminek nagyon jó ára volt a nyolcvanas években. Egy kiló élő nyúlért adtak egy kiló csontos karajt, és én háromhetente négy-öt mázsa nyulat tudtam leadni. Volt egy nyár, amikor malacot tartottam két turnusban. Meg később a fiam segítésére kétszáz tojótyúkot, amik napi 196-198 tojást tojtak. Emlékszem, nyolcadik születésnapomra kapát kaptam, és büszke voltam rá, hogy már én is mehettem kukoricát kapálni. Elgondolom, hogy a mai gyerekek születésnapi ajándékként kapát kapnának, mi lenne velük. (nevetünk)

Élete során közel hatvan évet házasságban élt. Mesélne kedves feleségéről?

Feleségemet, Hörömpöli Marikát 1958-ban ismertem meg, sokat leveleztünk. Amikor nagyon szerelmes voltam, még két levelet is írtam egy nap. Ihász néni, a nyolcvanhatéves lakásadóm szólt is nekem: „Héregi úr – csak így volt hajlandó szólítani -, tanuljon, megvárja az a kislány, nem éri meg az, hogy megbukjon”. Muszáj az ő emlékét is megőriznem, ezért szólok róla egy-két szót. Kővágóőrsön laktak, a házasságkötésük után a férjével aratást vállaltak. Egy aratóbrigád legalább három fő, mert kell kaszás, marokszedő és kötöző. Nekik pedig nem volt harmadik, ráadásul aratás közben jött rá a szülés Ihász nénire. A férje hamar kepelyukba terített búzát, ráterítette az ingét, a felesége megszülte a gyerekét, ott volt vele egy-két órát, aztán ment a férjéhez befejezni az aratást, és este a karjára vette a kisgyermekét és hazaballagtak. Érdekes, ma meg azért büntetnek meg képesített orvost és szülésznőt, ha otthon segít világra gyermeket.

Általában két hétvégén haza tudtam jönni Pestről, akkor találkoztunk. A szülei vasút melletti házban laktak, mert a mostoha-édesapja váltót és jelzőt kezelt. A valódi édesapja Gönyűn volt vízirendőr, és vagy Bécs felé, vagy Baja felé kísérte a hajókat. Kapott behívót a második világháborúba és elvitték. A lányát, azaz az én feleségemet először és utoljára nyolchónapos korában látta, amikor néhány napra hazaengedték. Soha többé nem látták, mert eltűnt. Még azt sem tudták meg, hogy hol. Édesanyja hazaköltözött vele a szigetközi Kisbodakra, ahol varrni kezdett, de feljelentették, mert a másik varrónőnek kevesebb lett a bevétele. Hiába nyitott vegyesboltot, a háború után nem volt forgalom, nem lehetett belőle megélni. Akkor a férje féltestvére feleségül vette, és a vasút mellett laktak. Amikor a legközelebb kerültek Ács település határához, az is négy és fél kilométerre volt. Csillagpusztán összevont osztályban tanította Marikáékat egy tanítónéni, aztán később bejárt az ácsi iskolába, minden tanítási napon összesen tíz kilométert gyalogolt oda-vissza. Ő öt osztállyal alattam járt, ezért nem jártunk együtt iskolába. Nagyon szeretett volna tanítónő lenni, de a jelentkezési lapját nem fogadták el, mert azt mondták, hogy az édesapja az elnyomók fegyveres testületének a tagja volt, és aki ilyen családban nő fel, az nem tudja oktatni a felnövekvő nemzedéket szocialista állampolgárnak. A gimnáziumot még megengedték neki, de a pedagógiai technikumot nem. Az volt a szerencséje, hogy az Ács körüli pusztákba kijárt misézni Dr. Szabó Árpád katolikus plébános, aki a vasúti őrházban szokott megpihenni. A győri tanítóképző igazgatója egykori osztálytársa volt, és szólt Marika érdekében. Így aztán első osztályban a Kazinczy Gimnáziumból Marikát átvették a győri tanítóképzőbe. Később ezzel a középfokú tanítóképzői képesítéssel mindig egyedül volt, mert a nála fiatalabbak már felsőfokú tanítóképzőben végeztek. A Szigetközben kezdett tanítani. Én, mint könyvtáros a Megyei Tanácshoz tartoztam, és kértem a Járási Művelődési Osztály vezetőjét, hogy engedjék el Kisbodakról Ácsra tanítani. Mivel én megyei szintről kértem, így a járási szint nem mert nemet mondani. (mosolyog) Ács északi részén, Pénzásáson lett tanítónő Marika. 1964-ben összeházasodtunk, Dömösre mentünk egy hetes nászútra. Amikor hazajöttünk a kulcsátadással készült pénzásási házunkba, amit Marika szülei építtettek, és begyújtottunk az új tűzhelybe, hogy a családi élet melegét érezzük, a falból mindenütt jött a füst. A kéményben benne volt egy féltégla, ezért a füst nem talált ki. A téglát kipiszkáltam, de az az erős füstszag sok napig megmaradt.

Az élet rendjéhez hozzátartozik a családdá válás. Mikor történt ez meg Kálmánéknál?

Házasságkötésünk után két évvel megszületett a lányunk, Kati, és még két év múlva megszületett a fiunk, Peti. Péter fiam presbiter, a templomban apám helyén ül. Egy németországi cégnél dolgozik, modern disznóólakat forgalmaznak és segítenek felépíteni. Márti menyem pedig az ácsi iskola igazgatója. Ők most itt, Ácson építkeznek. Náluk szoktam vasárnaponként ebédelni. A leányom, akinek számos oklevele van már, euritmiát tanít négy-öt iskolában a Rábaköztől Székesfehérvárig, úgyhogy nagyon mozgalmas életet él. A vejem, János már nyugdíjas. Először Kati ment férjhez, és neki született egy lánya, Gréta, akinél van két dédunokánk. Péteréknél két fiúgyermek van, akik közül az idősebbik, Petya párkapcsolatban él, Peti, most jött haza Új-Zélandról, ahol az angol nyelvtudását tökéletesítette. A fiatalabbik gyermekük, Patrik még tanul. A református temető rendezésekor a fiam a két fiával együtt megy segíteni. Ebből látom az értékek továbbadását.

A könyvárosvilágból hogyan vezetett útja a katedrára?

Nagyon szerettem a könyvtárat, kimondottan kedves, aranyos, művelt és jóindulatú munkatársaim voltak, csak a havi fizetésem volt nagyon alacsony ahhoz, hogy négy tagúvá vált a család és egy ház törlesztőrészletét is fizetni kellett. A járási tanács művelődési osztályán dolgozó egyik nő, aki győrszentivánról járt dolgozni azzal a vonattal, amivel én, egy éven át csalogatott, hogy menjek át a művelődési osztályra. Nekem népművelő végzettségem is volt, és végül igent mondtam, mert duplájára nőtt a fizetésem, és egy hónap múlva már jutalmat is kaptam. Viszont borzalmas volt a légkör az osztályon. Mikor odaértem a bejárathoz, a mellkasomon egy mázsás kő lett. A mázsás követ Jézus leoldotta, amikor az ácsi iskolaigazgató megkeresett és hazahívott, mert Gombás István egykori osztályfőnökömet, magyar szakos tanárt rokkantosították. Mivel időközben elvégeztem a tanárképzőt Pécsen magyar szakon, így haza tudtam jönni Ácsra tanítani. Nagyon szerettem itt tanítani, csak sajnos kivettek a tanításból, mert egy idő után igazgatóhelyettes lettem. Akkor már kevesebb órában tanítottam, és inkább az adminisztrációval foglalkoztam. Egy idő után Marika is átjött Pénzásásról Ácsra tanítani. Csupa jó emlékem van abból az időből, csak annyi kellemetlenségem van ma ebből, hogy az utcán meglett férfiak és asszonyok csókolomot köszönnek nekem, és a gyenge arcfelismerés miatt nem tudom a nevüket. (nevet) 1996-ban nyugdíjba jöttem az iskolából, de osztálytalálkozókra visszajárok.

Úgy érzékelem, hogy Kálmán ragaszkodó személyiség.

Valóban nagyon ragaszkodom a családtagjaimhoz, a hozzám közel állókhoz. Soha nem múlt el úgy nap, hogy be ne köszöntem volna édesanyámhoz. Akkor még nem volt telefon, ezért mindig azt kértem tőle, hogy csak annyit írjon egy cetlire, hogy hova ment. Egyszer jöttem, be volt zárva az ajtó, és ő nem volt otthon, de cetlit sem hagyott. Nagyon nehéz napom volt, mert felügyelőjárás volt, kísérni kellett a kollegákhoz, és megvédeni a kollegákat tőle, – szóval fáradt és türelmetlen voltam. Visszaültem az autómba, és a tükörben megláttam, hogy édesanyám az egyik szomszédtól jön ki, akinél azért volt, hogy megkérje, javítsa ki a ház sarkán a leesett vakolatot. Nagyon megnyugodtam, örültünk egymásnak, és hazamentem. Alig két óra múlva jött az egyik majd a másik háziorvos, akik adtak egy injekciót, és utána megmondták, hogy miért jöttek… (elakad a szája, tele fut könnyel a szeme) Az egyik szomszédba tollfosztásra ment volna aznap, és mentek érte, hogy együtt menjenek fel a dombon, de ő már nem érezte jól magát, orvost hívatott velük, csak előtte még lemosdatta a felsőtestét. Az orvosék éppen vacsoráztak, még befejezték, és mire odaértek, anyám már halott volt. Egy évig a szó szoros értelmében meg sem mozdítottunk semmit a házban. A következő nyáron elvetettük a kertet, és a fiammal, aki ugyanúgy viszonyul hozzám, mint én korábban édesapámhoz, kitaláltuk, hogy ott alszunk édesanyám házában. A redőnyt ritkára engedtük, lefeküdtünk, aludtunk egy jót, reggel pedig az ágyban fekve beszélgettünk, és hallottuk, ahogy asszonyok mentek el a ház előtt, és az egyik azt mondja: „na, ezek is elválnak, mert látom, már az egyik itt is lakik”. Azt a házat elbontottuk, ezt építettük a helyére. Igen nagy lett. 1982-ben, amikor eldöntöttük, hogy építkezünk, akkor még el lehetett képzelni, hogy két család egy portán meglakik, de a mai világban ez már nem így van.

Volt az életében olyan csoda, amiről szívesen tanúskodik?

Volt egy balesetem motorkerékpárral, amiben szintén megtapasztaltam, hogy Jézus jött. A téli szünet előtti utolsó tanítási nap december 20-ra esett, és korábban hazaengedtük a gyerekeket. Nekem még be kellett fejeznem valamilyen jelentéseket, ezért még két órát maradtam, és jószerivel egyedül voltam az iskolában. Nem volt autóm, mert a fiam, aki Kaposváron tanult, Németországba került egy évre ösztöndíjra, és mi a téli szünetben meg kívántuk látogatni, ezért beadtam egy szerelőhöz ellenőrzésre az autónkat. Mivel karácsonyra még nem tudtam bevásárolni, fánk sem volt, és az utcában volt két idős család, akiket szárnyam alá vettem édesanyám halála után, így az egyik kolléga felajánlotta, hogy majd elviszi a csomagokat. Felkötözte a fenyőfát a kocsi tetejére, bepakoltunk, és én mentem elől a motorkerékpárral, ő pedig jött mögöttem a Trabanttal. Ahogy jöttem haza, az egyik kolléganőm, akit névnapja alkalmából egy-két üveg pezsgővel megünnepeltek, a háztartási bolt előtt állt, s amikor az autó faránál voltam, csikorgó kerekekkel visszafordult, és én nekimentem az első keréknek, átbukfenceztem a motorháztetőn. Életben maradtam, de számtalan darabra tört a lábam, az ötös gerinccsigolya elmozdult, és a velőcsatorna fele, az úgynevezett kanális záródott, három csigolyám össze van nőve. Sokáig nagy fájdalmaim voltak, megmerevedett vagy kicsúszott alólam a lábam. Jézus akkor is megállt mellettem! Fél év múlva elvezettem Németországba a fiamhoz látogatóba.

Kálmán az ötvenes évek államosítása után megérte a kilencvenes évek eleji rendszerváltást is. Hogyan hatott ez az életére?

Amikor megváltozott a rendszer, akkor újra mehettem templomba. Előtte néha este mentem el, beálltam a harangláb alatt a cintérium mögé, és onnét hallgattam Kiss Gyula lelkipásztort. Aztán amikor jött a változás, Nagy Sándor gondnoksága idején presbiterré választottak. Attól kezdve benne voltam feleségemmel együtt az ácsi református énekkarban. Egy éven át még vezetője is voltam, mert a karvezetőnek kislánya született. A beéneklést szükség esetén rendszeresen én vezettem. Egy másik szolgálatom a gyülekezeti újság szerkesztése volt, amit közel húsz évig csináltam. Molnár István lelkészsége idején merült fel az igény egy gyülekezeti újságra. Unokatestvérem, Dr. Alföldi Kálmán, aki győri körzeti orvos volt, biztatott az újság szerkesztésére, és én azt mondtam neki, „rendben, de csak addig csinálom, amíg minden számba gyülekezetünk életéből küldesz egy írást”. Ez így is lett. Ő főleg egyháztörténettel foglalkozott, és tiszteletbeli presbiterré is választották Ácson. Halála után összegyűjtöttem az írásait, és az egyházközség kiadta „Adatok az Ácsi Református Egyház és a település történetéből” címmel.

Az énekkari és újságszerkesztési szolgálat mellett kántora is volt az ácsi református gyülekezetnek. Hogyan lett a gyülekezet kántora?

A kántorkodás úgy jött az életembe, hogy amikor Péter fiamat meglátogattuk németországi ösztöndíjas korában, akkor hazafelé Bécsen jöttünk keresztül. Az egyik piros lámpánál megláttam egy bolt kirakatában egy gyönyörű szintetizátort. Már későn volt, nem volt nyitva, de másnap visszamentünk és a maradék márkánkon megvásároltuk. Az emeleti szobában szoktam gyakorolni, ahol a teraszajtó nyitva volt. Csak annyi volt a zenei előképzettségem, amennyit általános iskolában Csere Jóska bátyámtól megtanultam, aki remek pedagógus volt, és ötödikben magyart, matematikát meg éneket tanított nekünk. A népdalok mellett egy kis kottaolvasást is tanított. Mai napig emlékszem azokra, amiket ő megtanított. Mindig szerettem énekelni, és már Körmendi Lajos lelkipásztorsága idején is voltam énekkaros. Az orgona mellett szoktam ülni, nagyon néztem az orgonát, és Piroska néni azt mondta nekem, hogy „gyere, megtanítalak orgonálni”. El is mentem, gyakoroltuk a C-D-E hangokat jobbkézzel és balkézzel, de a következő órára már nem tudtam elmenni, mert Pestre kerültem. Évtizedek múlva, amikor el kezdtem pötyögtetni a szintetizátoron, kottám nem volt. Kaszab nénihez, a szomszéd házhoz áthallatszott a szintetizátor hangja. Közben pedig Balogh Zsuzsika kántor, akit az egyház taníttatott, férjhez ment Lentibe, és kántor nélkül maradt a gyülekezet. Kaszab néni pedig, aki hallotta, hogy nálunk szól az orgona, amikor vitte a tojást Molnár Laci gondnoknak eladni, mondta, hogy „találtam kántort”. Molnár Laci gondnok elment Molnár István lelkipásztorhoz, és eljöttek este hozzám, hogy megvan a kántor. Mondtam nekik, hogy „én tudom, hogy az orgonának melyik a billentyűje, de semmi többet nem értek hozzá”. Jössz vagy lövünk alapon kezelték az ügyet, és átmentünk a templomba. Ők lent maradtak, én felültem az orgonához, bekapcsoltam, és hallás után eljátszottam a Székely himnuszt, mert az jutott éppen eszembe. Talán nem ütemesen, de dallamosan játszottam el. Közölték, „te vagy a kántor”. Attól kezdve kísértem az énekeket.

A lelkész megtelefonálta, hogy mik lesznek az énekek délutáni istentiszteleten vagy bibliaórán, és azt én két napig egyfolytában nyomtam itthon a szintetizátoron. Kezdetben még úgy csináltam, hogy a jobb és balkéz is ugyanazt a dallamot játszotta. A vasárnap délelőtti istentiszteleteket megnyugvásomra Csere Józsi bácsi tanár úr, aki nyugdíjasként Komáromba beköltözött, elvállalta, de húsvétkor nem tudott leszállni az ágyról, és nekem kellett beugrani az úrvacsorás istentiszteletekre. Attól kezdve csak én voltam kántor a gyülekezetben. Bibliaórán volt nehezebb a dolog, amikor a végén bárki bármit kérhetett. Gerecsei Zsolt nagytiszteletű úr is mindig megtelefonálta, hogy mik lesznek az énekek, és én gyakoroltam. Persze akkor már a korálkönyv alapján négy ujjal kísértem az éneklést, de ahhoz sokat kellett gyakorolni. Autodidakta voltam, soha nem jártam kántorképzőbe. Egyáltalán nem volt senki, aki mondta volna, hogy mit csináljak, de egyáltalán nem volt senki, aki leszólta volna, hogy hogyan csinálom. Annak mondtam is volna, hogy pajtás, üljél oda te, mert te is annyit jártál orgonaszakra, mint én! (nevetünk) Az orgonálásommal nem mennék versenyre, mert a valóságot az a közmondás fejezi ki legjobban, hogy ha ló nincs, a szamár is kincs. De szívesen és örömmel csináltam. Csak abban a három hónapban nem orgonáltam, amíg Amerikában voltam, addig Sebestyén Miklós gondnok unokája orgonált. Utánam pedig Lentulai Attila nyugdíjas esperes-lelkész – aki ácsi származású, akinek az édesanyja nemcsak dallamot, hanem hangulatot is tudott énekelni -, szokott orgonálni, meg legújabban Gerecsei Anna tanárnő is, a lelkipásztorunk leánya.

Említette az amerikai utazást. Mi járatban volt a Tengerentúlon?

Köves Kálmán barátom, volt osztálytársam, aki Amerikába ment, kétszer hívott meg magához. Egyszer Marikával együtt két hétre, illetve egyszer engem három hónapra. Ez nekünk egy fillérünkbe sem került, sőt még ő adott dollárt is. Szívből tette. Mikor még nem tudott jól angolul, és egyedül volt, a honvágy erősen gyötörte, akkor verset próbált fabrikálni nyolc általános végzettséggel a sorsáról, és én abból csináltam egy kötetet „Vándormadár” címmel. Amikor itthon volt Ácson, mindig összehívott legalább száz személyt egy étterembe, mert azt mondta, hogy nem tud meglátogatni ennyi embert, de ha összegyűlünk, akkor találkozhat mindegyikünkkel. Olyankor hozott a verseiből nekem. Szerintem ezért a verseskötetért is hívott ki engem magához Amerikába, illetve mert azt mondta, én voltam a legjobb barátja. Pedig elmondása szerint egyszer meg akart ölni! Ennek pedig a következő volt az oka: Nagyon nem viselte el a szocializmusba menő utat, próbált kiszökni, de kétszer elkapták és meg is verték. Végül ’56-ban ki tudott menni. Addig össze-vissza dolgozott mindenfelé, egyszer az ácsi cukorgyárban kubikozott, másszor Komáromban hajóra rakta a vörösföldet kubikosokkal, és elkezdett inni. Egyszer véletlenül arra mentem, amerre ők laktak, és láttam, hogy az árokban fekszik és betakarózott a kerékpárjával. Akkor kijöttek a szülei, be segítettem vinni, lefektettük. Másnap elmentem hozzá; ő úgy mondta, hogy én akkor levettem róla a keresztvizet az életmódja miatt, és őt annyira megsértette ez, hogy két-három hónapig azon gondolkodott, eltesz engem láb alól. Végül aztán arra jutott, hogy eljött hozzám bocsánatot kérni, és utána többé nem ivott.

Herczeg Lajos mártír teológusról szóló „Kopjafa” című könyvének megírását is személyes szál mozgatta?

Én annyira féltem, hogy ezt a történetet leírjam. Ütöttek hátulról engem, hogy le kell írnom. Bejelentettem Gerecsei Zsolt lelkipásztornak a könyvírást, mert tudtam, akkor már nem hátrálok ki belőle, hiszen becsületbeli ügy lesz. Szegény Pali ötvenszer biztos megköszönte, annyira örült neki. (Szerkesztői megjegyzés: Herczeg Pál teológiai professzor, Herczeg Lajos öccse) Én pedig annak örülök, hogy őt is megkértem, hogy írjon bele, mert róla is szól ez a könyv, nemcsak a Lajcsiról. A könyv hátulján az ő írása olvasható. Szabadidőnkből sokat töltöttünk együtt Lajcsival és Palival, együtt jártunk templomba is. Szülei orvosnak szánták, de osztályidegen származása miatt nem vették fel, és ő boldogan ment végül a budapesti teológiára. Az ’56-os forradalom alatt sebesülteket mentett és látogatott. Egy ilyen alkalommal találta el a halálos golyó október 28-án. Teológus társai deszkákból ácsolt koporsóban temették el a teológia udvarán nemzeti szalaggal átkötött testét, Dr. Papp László dékán mondott temetési beszédet. A következő év elején hozták haza Ácsra. Körmendi Lajos nem volt képes eltemetni, hanem Döbrőssy Lajos tatai lelkészt kérte meg. Az ácsi gyülekezet minden évben halála napján megemlékezik róla. Eszti nővéremmel, aki az egri tanítóképzőbe járt, közös jövőt terveztek. Elmondani sem tudom azt a fájdalmat, ami akkor tört ki Eszti nővéremből, amikor megmondtam neki, hogy azért ne menjen el Herczegékhez, mert Lajcsi már nem él. A könyv írásakor sok kortársát felkerestem, hogy személyes emlékeikkel teljesebb képet adhassak Herczeg Lajosról.

A könyvek sorába tartozik két önéletírása is, a „Levélkék családfámról” és a „Kezdés az iskolában, az életiskolám”. Mi adta ezek megírásához a lendületet?

Az életemről szóló első könyvemet úgy kezdtem írni, hogy a fiam javasolta: „Itthon vagy, Apu, nem dolgozol, mozogni nehezen tudsz, írd le az életedet!”, és akkor ezzel elfoglaltam magam. A szűkebb családomról szól az első kötet. Igyekeztem belecsempészni a kort, mert anélkül nem lehet megérteni az embereket. A könyvírás során számomra nagyon fontos volt az idegen szavak kerülése és az igényes fogalmazás, mert ma már nagyon felhígult a magyar nyelv. Sok fényképet is mellékeltem, minél jobban megismerje az olvasó a szereplőket és a helyszíneket. Amikor elkészült a könyv, és az ajánló is benne volt, akkor mondta a fiam, hogy „látod, Apu, nem szóltál, pedig azt én is szívesen megírtam volna”. Hát, akkor mit csináljak, kell írnom még egyet! Így készült el a második könyv, ami családi és ácsi történeteken keresztül ad korrajzot. Fiam kérte a feleségemet is, de ő csak úgy vállalkozott az írásra, hogy nekem diktálja a visszaemlékezéseit, és én megfogalmazom. Közben azonban beteg lett, és meghalt… (elnémul) Azt az időszakot, mint egy naplót már én jegyeztem le. Most van kiadás alatt az életéről szóló kötet, aminek első fele „Árvalányhaj” címmel az általa diktált életútját ismerteti, a második felében pedig „Kéknefelejcs” címmel a róla szóló emlékezésem olvasható.

Felesége betegsége során vagy halála után érezte, hogy Jézus ismét maga mellé áll?

Még mindig várom, hogy jön, megérkezik hozzám. Tavaly nyáron tűnt fel, hogy a feleségem feledékeny, nem vágyik társaságba, sokat romlott a szeme, de nem panaszkodott. A karácsonyt mindig Pénzásásban, a vasút túloldalán, fiaméknál szoktuk tölteni. Megvacsoráztunk és megkaptuk az ajándékunkat, ő pedig csöndben ücsörgött a széken, aztán kérte, hogy hamar menjünk haza. Próbáltuk rábeszélni, hogy maradjunk, mert nagyon jó együtt lenni, de haza akart menni. Újévkor megint megtörtént ez. Egyre romlott az állapota, és egyszer éjjel felébredtem arra, hogy ködös tekintettel lecsúszik az ágyvégről. Sikerült megtartanom őt, és közben telefonon hívtam a gyerekeket. Attól kezdve nem lehetett magára hagyni. A menyem és a lányom három hetet voltak vele huszonnégy órában, és úgy elfáradtak, hogy nem volt emberformájuk, mert Marika vélt vagy valós érzések alapján percenként le akart szállni az ágyról a mobilvécére, és onnét vissza kellett segíteni is. Próbáltunk szerezni ápolónőt Hegyeshalomtól Kárpátaljáig, akár lakhatást is adtunk volna, és amennyit kér, annyit fizettünk volna, de még csak nappalra sem kaptunk senkit. Akkor végül Banán találtunk helyet neki egy idősotthonban. Néha valóságos térben voltunk, néha képzeltben, ahova az emlékeit hozta elő. Látásromlása miatt nem tudta, mikor van nappal és mikor van éjszaka. Minden délelőtt én mentem hozzá, a többiek pedig délután. Nagyon megható volt, hogy Kati lányunk egy esetben rá tudta venni Anyuszit, hogy énekeljen. „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel”, majdnem teljes szövegével, pontos dallammal énekelte, és utána még mosolyogni és nevetni is tudott. Azért hívtuk Anyuszinak, mert félénk volt a gyermekkori sok költözés miatt, így a Nyuszi becenevet kapta osztálytársaitól; amikor gyermekeink lettek, és ő Anya lett, akkor kialakult az Anyuszi név. Minden látogatásomkor egymás kezét fogva imádkoztunk, és elmondtuk közösen a miatyánkot. (elhallgat) Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve! (hosszas csend) Egyetlen kérése volt, hogy vigyük haza, és mi nem tudtuk teljesíteni. (könnyei hullanak) Az ácsi református temető legcsendesebb részén temettük el, ahol a szertartást a ravatalozónál Ilus Ferenc plébános, a kriptánál Gerecsei Zsolt esperes-lelkipásztor végezte. A hiánya hiány marad örökre. Nagy terveink voltak a hatvanadik házassági évfordulónkra, szerettük volna összehívni a teljes rokonságot, hogy együtt adjunk hálát Istennek, ahogy az ötvenediken is tettük.

Említette feleségének kedves énekét. Mi Kálmán kedvenc éneke?

„Az Úr énnékem őriző pásztorom” – már gyerekkoromban ez volt az énekem. Van sok ének, aminek a szövege gazdagít, mert hihetetlen sok irodalmi érték van a mi énekeskönyvünkben, de a 23. zsoltárnak hangulata van. Az „Itt állok jászolod felett” ének versnek is csodálatos. Nagyon sokszor a szavak jelentésében és az irodalmi képekben gyönyörködöm. Van sok Bibliám, különböző fordítások, de a legjobban a régi Károlit szeretem, mert valószínűleg, ha tudom, ha nem, olvasás közben előjönnek a régi emlékek, azok, amiket akkor éreztem, amikor először olvastam a csodálatos bibliai szakaszokat. Pál apostol levelei csodálatosak, ezért is választottam feleségem temetésére a Szeretethimnusz azon sorát, hogy a „Szeretet soha el nem fogy”. A Bibliából nem tudok kiragadni egy kedvenc igét, mert mind csodálatos. Szép mondanivaló szép szavakkal van megfogalmazva a lélek számára a Szentírásban, ezért kíván az ember újra találkozni vele, mondhatni az Alfától az Ómegáig. (mosolyog) Az éneklés számomra imádkozás, ezért nem szeretek gyorsan énekelni, mert akkor nem tudom átélni az üzenetet. Egynémely összhangzat annyira szép, hogy még meg is lassítom, hogy gyönyörködjek benne. A régiek is mindig lassan énekeltek a templomban. A magyar nyelv ritmikus, de nem hadaró, nem vagyunk mi spanyolok vagy olaszok! (mosolyog)

Elfogadja Kálmán, hogy beszélgetésünket egy rövid kérdéssorral zárjuk?

Láttam ezt a szokást a többi interjú végén. Attól félek, hogy talán belesülök, mert már nem olyan az agyam, mint régen, de tessék kérdezni!

Példázatok vagy én vagyok mondások? Példázatok.
Novella vagy vers? Vers.
Csettintés vagy dobbantás? Csettintés.
Jerikó elfoglalása vagy Jeruzsálem újraépítése? Jeruzsálem újraépítése.
Cipőfűző vagy bevásárló táska? Cipőfűző, mert ez a szó hangzása miatt versenyt is nyert.
Nemzetségtáblák vagy házitáblák? Nemzetségtáblák.
Reggeli vagy vacsora? Reggeli.
Bárák bíra vagy Báruk írnok? Bárák bíra.
Ősz vagy tavasz? Tavasz.
Jákób a Jabbók révénél vagy Illés a Kerit pataknál? Illés.

Nagyon köszönöm a beszélgetést és az olvasókkal megosztott emlékeit! Hálásan köszönöm a testvéri fogadtatást és az ajándékba adott könyveket! Kívánom, hogy Isten Szentlelke erősítse meg felesége miatti gyásza idején, és adjon erőt Kálmánnak az íráshoz!

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.