Ismerjük meg

Távcső és hit – avagy a látás fontossága

Tislér Diána természetvédelmi mérnök jó értelemben véve a természet bolondja, romantikusan fogalmazva pedig a természet szerelmese. Határozott, talpraesett, tanult nő, akinek sokat kellett küzdenie. Megjárta a hadak útját, mire odáig jutott, ahol ma tart. Reménység szerint felívelő szakasz ez, és egyre több emberrel és társasággal tud összefogni a természet javára.

Belépve a hegykői Mariska Néni Házába modern fogadótér köszönt, s míg várok Diára, hogy lezárjon egy irodai munkafolyamatot, megnézem a térség prospektusainak özönét, ami a polcokon elém tárul. Odalép a pápai gimiből ismert habitussal és mozdulattal, hogy kezembe adja a saját prospektusát, és már sorjázza is a tudnivalókat saját vállalkozásáról:

Először Tirolban, Obsteigben vezettem túrát, amikoris egy hotelben animátor voltam, diplomavédés után nem sokkal. Ott döntöttem el véglegesen, hogy ezt fogom csinálni. Majd miután hazajöttem a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban tapasztalatot szerezhettem, amiért máig is hálás vagyok a kollégáknak. És amikor 2015-ben jelentkeztem az osztrák nemzeti parkba a túravezető tanfolyamra, akkor láttam az óriási igényt magyar túravezetésekre Ausztriában. Így született meg a saját vállalkozás gondolata és a szlogen is: „A természet nem ismer határokat.” Szeretem, ha pörögnek az események, amik során rugalmasan és szabadon megvalósíthatok. Tudod, ahogy a pápai Refi jelmondatában is áll: „Szabadon tenyészik”. Önállósultam, hogy ne kössenek meg rendszerek, hanem bőséges kínálattal várjam a látogatókat hétközben és hétvégén egyaránt. Én folyamatosan tudok beszélni, de inkább kérdezz, hogy arról essen szó, amiért jöttél!

Akkor először a hovatartozásodról hadd kérdezzelek! A neved alapján úgy sejtem, hogy Tislér Géza csopaki lelkész a rokonod.

Nem közeli, de nem is túl távoli rokonság van köztünk. Az idősebb Tislér Géza lelkipásztor és az én nagyapám, Tislér Gyula unokatestvérek.

Hova valósi vagy?

Bakonyszentkirályon nőttem föl, de tágabb értelemben észak-nyugat dunántúlinak vallom magam, mert apu részéről Felsőörs és a Balaton vonala a meghatározó, édesanyám pedig a rábaközi Szilsárkányról való, én meg Sopronban tanultam, és most itt vagyok a Fertő-tónál. Észak-nyugat Dunántúl az én otthonom.

Egy balatoni és egy rábaközi fiatal hogyan került a Bakonyba?

A szüleim Csornán találkoztak, amikor apu katona volt. Az udvarlás idején mindig átutaztak a Bakonyon busszal, és onnét jött az ötlet, hogy mivel apu vadőr, milyen jó lenne egy olyan nagyvadas területen dolgozni, mint a Bakony. Meg is vett egy régi bakonyszentkirályi házat, amit amikor megmutatott anyukámnak, akkor a csapból sárgásbarna víz folyt. Bizonytalanul kérdezte, hogy maradjunk, bár valójában addigra már nem volt kérdés. Meghagyta anyura a döntést, de úgy, hogy rizikót vállalt. Végül is ott összeköltöztek. Anyukám akkor feladta a karrierjét Csornán, ahol huszonegy évesen műszakvezető lett volna egy ruhagyárban. No, és akkor jöttem én, két évvel később a húgom, majd a kisebbik húgom az új házhoz érkezett, ami gyönyörű panorámájú volt, a cseszneki várra nézett. A szüleinknek pont ez volt a célja, hogy mi a természet közelében nőjünk fel. Édesanyánk a családi fészek teljességének biztosítása érdekében mindig úgy vállalt munkát édesapámmal karöltve, hogy a család együtt lehessen. Így követte egymást a vadászturizmus, gondnoki állás, főzés. Nekünk ez nagy biztonságot adott. Folyamatos diskurzusok, beszélgetések voltak köztünk, mert ott volt mellettünk az erdő, amiről sokat beszéltünk. Majd jöttek a természetfilmek, David Attenborough és Jacques-Yves Cousteau, végül apu által olvasott temérdek könyv.

A természet közelsége, a könyvek sokasága és természetfilmek világa mellett mi volt még meghatározó gyermekkorodban?

A természet gyönyörűsége mellett nekem nagyon nagy lelki élmény volt a konfirmáció és az ezt megalapozó a hittanórák. Emlékszem Pátkai Gyula “bácsi” mindig eljött értünk trabanttal, hogy elvigyen minket hittanórára! De a konfirmáció idejére már Lentulai Attila volt Bakonyszentkirály lelkésze. Itt volt lelkész, amikor esperessé választották. Erre nagyon büszkék voltunk. Egyébként ő ajánlotta a Pápai Református Kollégium Gimnáziumát is, amit a húgom a hatosztályosban, én pedig a négyosztályos képzésben kezdtem el. Mélyen belém ivódott Lentulai Attila lelkipásztor egyik hittanóráján elhangzott gondolata: amelyik házban van Biblia, ott fény van. Konfirmandus korunkban felnőttként kezelt bennünket, ami megtisztelő volt. A konfirmáció pedig nagyon átható volt számomra, nem is bírtam a könnyeimmel. Pünkösdkor mindig hordom a tőle kapott bronz brosst, amin az apostolok lángnyelvekkel vannak ábrázolva.

A hit erősen jelen van az életedben. Olyannyira, hogy majdnem a teológiára vezetett az utad.

Amikor a pápai református gimibe jártam, akkor hittan fakultációt választottam, és igen, majdnem teológiára mentem. Viszont miután nem kaptam meg azt az elhívást, ami a teológiához szükséges, végül idegenforgalmi szakmenedzsernek tanultam tovább. Azt is úgy kezdtem el, hogy halasztottam egy évet az egyetemen, mert nagyon nem tudtam akkor még, hogy mit akarok. A Refiben hallottam az Önkéntes Diakóniai Évről, és mivel édesapám révén a külföldiek vadásztatása miatt jól kommunikáltam németül, hát éltem a lehetőséggel.

Vannak olyan értékek, amiket a pápai Refi erősített meg benned?

A környezettudatosság, hitelesség és magyarság lépten-nyomon körülvett a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában. Ne gondold, hogy ez egy nagyívű szlogen! Tényleg így volt. Kálmán Attila igazgató ezt képviselte, például ment előttünk az utcán, – nem tudta, hogy mi mögötte megyünk, – lehajolt, felvette a szemetet és eldobta a legközelebbi szemetesbe. A magyarságot erősítő nagy alakokkal találkozhattunk, és már ott megértettem, mit jelent a határon átívelő összefogás, amit máig is értékesnek tartok, a munkámban is megjelenik ez a fajta szemlélet. Kamaszként terhesnek tartjuk, de utólag belátjuk, hogy mennyire javunkat szolgálták azok a kötelező díszteremi előadások. Jó bölcső volt a pápai református gimi, még ha gyakorlatilag oda bekerülve először egy „kultúrsokkot” kapott az ember.

A külföldi diakóniai éved kezdetén is kaptál kultúrsokkot?

Igen, még fotó is készült róla. Egy hegy lábánál terül el Neustadt an der Weinstrasse városa, ahol egy erdőóvodába kerültem. Szigorúan megtervezett ütemben történt minden, még a kézműves feladat is konkrétan meg volt szabva egy évre előre, és attól eltérni nem lehetett. Hetente háromszor kimentünk az erdőbe vegyes korosztályú csoporttal. Volt egy kézikocsi, amit felpakoltunk vízzel, elemózsiával, hordozható wc-vel, és húztuk magunkkal. A gyerekek is felváltva húzhatták. Útközben figyeltük a természetet, az állatok nyomait. Egy régen teraszosan művelt gyümölcsösben volt egy kis faház, amiben a kerti eszközöket tároltuk, ezt a gyerekek szabadon használhatták. A cél a kreativitás kibontakoztatása és a kíváncsiság felkeltése, illetve fenntartása volt. Az első ilyen kimozduláskor én beültem a földet tartó kőfal egyik zugába egy könyvvel, hiszen nekem az volt a dolgom, hogy vigyázzak a gyerekekre! Nem értettem akkor még pontosan mi ennek az egésznek a célja. Ezt a pillanatot örökítette meg fényképen Frau Linzenmayer. Most már tudom; a természet megismerése és megszerettetése volt a cél.

Mit tartasz az Önkéntes Diakóniai Év legnagyobb hasznának?

Az az év Németországban lassan formált engem az ökopedagógia irányába. Továbbá rengeteg nációval találkoztam, és rájöttem, hogy nem minden szlovák szörnyeteg és nem minden orosz kommunista. Teljes eufória járt át a nagy felfedezéseim miatt, és ezzel a lendülettel tudtam elkezdeni a tanulmányaimat az idegenforgalmi szakmenedzser szakon. Akkor még a természet és turizmus nem volt ennyire összekapcsolt fogalom Magyarországon, mint ma, viszont én az ökopedagógia révén sokat tapasztaltam már belőle. Ugyanakkor jelen voltak már nálunk is olyan emberek, akiknek a szemléletmódja ugyanezt közvetítette. Kiemelkedő példa erre Kopek Annamária okleveles geográfus és turizmus szakértő, akit a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban, nyári gyakorlatom során ismertem meg. Nemrég ment nyugdíjba a több évtizedes ökoturisztikai osztályvezetői pozíciójából. Ő volt az igazi példakép számomra ebben a szakmában! Megadta az utolsó löketet, hogy „na, itt az idő”, és így az ő hatására jelentkeztem a Nyugat-Magyarországi Egyetem (szerkesztői megjegyzés: ma Soproni Egyetem) természetvédelmi mérnöki szakára. Boldog vagyok, hogy tanulhattam Tőle. Úgy tudom, ő is büszke rám. Nagyon sokat köszönhetek neki! Azt az egyet sajnálom, hogy későbbiekben nem dolgozhattunk együtt. Nem volt státusz. Tudom, hogy Isten rendezte így az utamat, hogy hatással lehessen rám Ami gondolkodása. Ő volt az idegenforgalmi szakmenedzser szakon írt szakdolgozatom külső konzulense.

A soproni évek alatt jártál gyülekezetbe?

Jártam bibliaórára. Vladár Gábor vezető lelkész mellett ott ismertem meg Hanula Gergőt és Dórát, akik Pápáról jöttek oda szolgálni. Aztán ott ismertem meg Vecsey Katit, aki Zircre került, és Filotás Julikát, aki tettre kész és végtelenül szorgalmas lelkipásztor. Megerősítő és irányba tartó alkalmak voltak azok… a sok egyetemi buli közepett kellett is! Annak idején a Csillagponton többször megfordultam – nem is tudom, miért nincs Csillagpont Plus, hogy harmincöt év felett is részesülhessenek abban a fajta élményben az emberek. Érdekes, hogy konkrétan emlékszem arra, hogy a “teremtésvédelemmel” – mint fogalommal – a Fadd-Domboriban tartott Csillagponton találkoztam először!

Szóval jelentkeztél természetvédelmi mérnök szakra, miután az idegenforgalmi szakmenedzser szakon végeztél.

Igen. A Nyugat-Magyarországi Egyetem indított 2003-ban természetvédelmi mérnök szakot, aminek én 2005-ben neki is vágtam. Újra érettségiztem, mert nekem hittanból volt érettségim, itt meg biológia kellett a többletponthoz. Három hónapom volt a felkészülésre. Vízválasztó volt az életemben. Imádkozva mondtam Istennek, hogy Uram, ha ezt az utat jelölted ki, akkor menni fog, ha nem, akkor elfogadom és mást csinálok. Négyesre leérettségiztem.

Kinyílt az egyetem ajtaja.

Bizony kinyílt, és belépve én nagyon jól éreztem magam, mert hasonló értékek voltak fontosak a soproni egyetemen, mint a pápai Refiben: összetartozás és magyarságtudat. Az egyetem selmecbányai gyökerei miatt alakult ez így Sopronban. Ott megtanultam, hogy ha célba akarok érni, ahhoz igenis bátran kell tenni! Ugyanis egy évet csúsztam volna egymásra épülő tárgyak miatt, és én ebbe nem akartam belenyugodni. Bartha Dénes Növénytani Intézet tanszék vezetőjét kellett meggyőznöm, aki egyben a természetvédelmi mérnöki szak szakfelelőse és megálmodója volt Sopronban. Aláírásokat gyűjtöttem, de nem volt egyszerű, mert a hallgatók féltek, hogy látja a professzor a nevüket a listán. Megnyugtattam őket, és bevittem az ódon faillatú irodájába a papírokat, és csak mondtam-mondtam, hogy miért adjon lehetőséget nekünk ő, és rajta keresztül a bizottság. Sikerült. 2009-ben lediplomáztam. Ennyi idő távlatában – most már elmondhatom – hogy szerintem a professzor úr becsülte a kiállásomat, és mint pár éve megtudtam, sokszor emlegeti nevemet – pozitív értelemben – a mai hallgatóság előtt.

Miről szólt a szakdolgozatod?

Mit tudsz hozzám elképzelni?

Kipusztuló állatfajok, vízkészlethiány, szemetelés problematikája. Valami ilyesmi boncolgatása.

Egyik sem, hanem a „Vadgazda” Intézetnél írtam. Az volt a címe: „A természetvédelem és a vadgazdálkodás megítélése az elektronikus és írásos sajtó tükrében”. A külső konzulensem Gyenge László, a Természetbúvár és Nimród magazinok főszerkesztője volt, kitűnő véleményt írt a munkámról. A belső konzulensem Jánoska Ferenc docens úr volt, akiről tudtam, hogy nyitott a témára, így egyértelmű volt, hogy őt kértem. A szemléleteket kerestem a témában, azaz hogy a vadászat és a természetvédelem hogyan kommunikál egymással, illetve hogyan kommunikál kifele egymásról. Rengeteg fake news-t gyűjtöttem össze, és végül arra a konklúzióra jutottam, hogy a vadászat sokkal nyitottabb a természetvédelem felé, mint fordítva. A diplomavédésemen ott volt Faragó Sándor rektor úr és Náhlik Ferenc akkori dékán úr, akik két kézzel fogtak velem kezet és dicsértek meg. Budapestre felutazhattam az Országos Erdészeti Egyesülethez előadni. Ugye őket is érintette a témám kapcsán kifejtett kritika, mert akkor nagyon gyenge volt az erdészeti honlapok kommunikációja. Mindenki szépen jegyzetelte a gondolataimat, és sajnos senki nem vett fel. Négy évig a szakmán kívül voltam. Ez volt az én keresztem.

Talán megsértődtek azon, hogy rámutattál a hiányosságaikra?

Nem gondolom. Az előadásomat követően fokozatosan változtattak az online kommunikációjukon az általam adott instrukciók alapján, úgy hogy szerintem nem sértődtek meg. Sokkal inkább vetett rám rossz fényt egy hasonló nevű hölgy festett vörös hajjal, aki erdész körökben izgett-mozgott. Ez úgy derült ki, hogy egyszer aput megszólították, hogy nem is tudták, hogy a lánya egy erdészetnél dolgozik a Bakonyban. Soha nem dolgoztam erdészetnél. Nem folytatom, a lényeg, hogy úgy gondolom, ez inkább vetett rám rossz fényt, mintsem a kritikus véleményem. Évek alatt sokszor tévesztettek már vele össze, kerültem hátrányba a névhasonlóság miatt, pedig én nem németesen írom a nevem, hanem magyarul. Most brandépítésben vagyok, mindenhova kiteszem a nevemet és a fényképemet, hogy tudatosuljon, ki vagyok én.

Miből éltél négy évig?

Vendéglátásból és turizmusból. Külföldön voltam. Nem volt napfényes minden hely, mert például tartottak pincében és éheztettek is. Kemény volt. Egy másik helyen hamis vádakkal fizikálisan nekem ugrottak és önkényesen – titokban persze – elvették az útlevelemet, amit jelentettem a rendőrségen. Egy kedves volt soproni kollégista szomszédom mentett ki, aki Tirolban dolgozott. Látod, ennyit jelentettek a selmeci egyetemi hagyományaink! Én mindig megjártam külföldi munkavállalással. Valószínűleg nekem meg kellett élnem azokat a mélységeket, hogy megtapasztaljam, Isten ott is velem van. Mert ha az Úr nincs ott velem, akkor elvesztem volna. De velem volt, és a nagy mélység után hihetetlen hasznos dolgokat adott. Például Tirolban élhettem meg életem első túravezetését gyermekekkel, ahol orchideát láttunk, hangyabolyt figyeltünk meg és “mohaágyba” feküdtünk. Ott ébredtem rá, hogy én ezt tudnám csinálni szívvel-lélekkel. De még mindig nem volt rá módom idehaza.

Folyamatosan külföldön éltél vagy inkább időszakonként?

Honvágy miatt hazajöttem munkahelyváltások között. Mindig kihasználtam azokat az időszakokat is, például megcsináltam a jogosítványt és vettem egy autót. Egyik alkalommal a bakonyszentkirályi lelkész, Gilicze Tamás gerincét műtötték, és megkért hittanórák tartására és a karácsonyi felkészítésre. Betlehemest játszottuk el. Sokan kételkedtek, hogy egyáltalán – mint mondták – „ezekkel” a gyerekekkel meg lehet tanítani olyan sok szöveget. Én hittem bennük, megszerettem őket és ők ezt tudták, érezték. Nagyon jó gyerekközösség alakult ki. Mára már felnőttek. Ha találkozunk a gyülekezetben, mindig megölelnek.

Négyévnyi várakozás után hogyan kaptál lehetőséget szakmán belül?

2013-ban a Fertő-Hanság Nemzeti Parkba térhettem vissza közmunkaprogram keretében. Egykor gyakorlaton voltam ott, és a képi anyagot kellett rendeznem. Állat- és növénytan rendszer szerint meg is csináltam becsülettel latin megjelöléssel együtt. Viszont engem a terep jobban érdekelt, mint az iroda, így alig vártam, hogy bejöjjön egy természetvédelmi őr, aki beszámol, mi történik kint. A napi munkát megcsináltam, és mentem ki a kollégával terepre. Megszerettek, – én is megszerettem őket -, és négy év múlva is emlékeztek rám, a “kis gyakorlatosra”. Mészáros Kriszta az Ökopedagógiai Osztály csoportvezetője írt nekem egy nagyon kedves e-mailt, hogy a nyelvtudásom és lelkesedésem miatt szívesen visszavárnak, és közmunkaprogram keretében lehetőségem nyílna esetleg egy „rendes” munkahelyhez jutni. Emlékszem elsírtam magam, amikor elolvastam az emailt… Hosszú volt az a négy év…

És te elmentél közmunkaprogramba?

El ám! Évekig az tartotta bennem a reményt, hogy felvettek természetvédelmi mérnök szakra, ami akkor Istennek egy útmutatása volt, akkor én tuti ezen a területen fogok dolgozni. Hosszú volt az út, gyakran nem volt gyülekezetem sem, csak egy útmenti kápolnába tértem be Bibliát olvasni Tirolba, de Mészáros Kriszta emailjét olvasva azt éreztem, végre vége a vándorlásnak. Tudtam, hogy csak havi hatvanezer forintot adnak majd, miközben akkor már ezerhatszáz eurót kerestem külföldi munkavállalással. Tisztában voltam ezzel, és ezért olyan feltétellel mentem el a nemzeti parkba, hogy hétfőtől péntekig dolgozok, a hétvégém szigorúan szabad, mert akkor Ausztriában a vendéglátásban dolgozok, hogy legyen pénzem. Ebben aztán jól ki is purcantam abban a másfél évben. Tudtam, hogy változtatnom kell valamin, mert ez így nem mehet tovább.

Ezért léptél az önállóság felé?

Részben. Nyilván szükségem volt rendes fizetésre, hogy legyen szabadnapom is a héten. Aztán nem kívántam panaszkodásokat hallgatni, hogy mit nem lehet megcsinálni. És nem vágytam már egyetemistákkal közös szállásra sem, ahol jóllehet jelen van a tudomány és a szakmai beszélgetés, viszont nem takarítanak maguk után. És ott volt az is, hogy jött a lehetőség Illmitzen a nemzeti parkos túravezetői tanfolyamra.

Amikor önálló vállalkozó lettél, mi adta a bátorságot?

Isten. Minden ember kap egy adományt, nekem a beszélőkémet és a szorgalmamat adta, és ezt kár lett volna nem „kihasználni”. Meg persze ott volt az elhívás, ami emlékeztetett, amikor nehéz volt. Lépésről-lépésre felkészített. Némileg humorosnak is mondható, ahogyan ezt tette. Mert például adta a nyelvek szeretetét, de nem lettem tolmács, mégis hasznát veszem. Aztán rendezvényszervezés felé kacsingattam, és engedte az idegenforgalmit elvégezni, ami szintén határterület a mai munkámban. Nem lettem teológiát végzett lelkész, sem pedagógus, mégis jelen van a bizonyságtétel és a tanítás az életemben. Szóval így gyúrt össze mindent, aminek most áldását érzem és fel tudom használni. 2015-ben például első magyarként csináltam végig egy túravezetői tanfolyamot az osztrák nemzeti parkban, ahova engem a szaknyelv megtanulása vonzott. Amikor pedig szlogent választottam a vállalkozásomnak, akkor éppen az segített benne, hogy vissza tudtam nyúlni a megszerzett tapasztalataimhoz. Így lett a szlogenem az, hogy „A természet nem ismer határokat”.

Mit rejt ez a szlogen?

Élménydús vezetett túrákat az egész Fertő-tájon és Hanságon határon innen és túl. A trianoni határ mit sem számít a természetnek! A vállalkozás fejlesztése révén, és természetesen az osztrák túravezetői vizsgámnak köszönhetően 2018 óta a Lajta hegység natúrparkjában is vannak programjaim. Újabban elkezdtem túravezetéseket csinálni a Bakonyban. A Bakonyért Egyesület tagja vagyok, és keresem a partnereket. Ami azt jelenti, hogy helyi vállalkozókkal helyi értéket és helyi terméket képviselve csinálom Leader szellemiségben. A Balaton-Felvidéki Nemzeti Park igazgatóságához tartozik a Magas-Bakony Tájvédelmi Körzet, tehát Bakonyszentkirály, Csesznek, Bakonybél, és ha jól sikerülnek a tárgyalások, akkor a Fertő-Hanság és a Neusiedler See – Seewinkel Nemzeti Parkok után már a harmadik Nemzeti Parkkal leszek leszerződve. Ez azért fontos, mert közös együttműködésben lehet jól csinálni. Mariska néni házát, ezt az információs pontot Hegykőn, megbízási szerződéssel csinálom. Azt vállaltam az önkormányzat felé, hogy garantáltan tíz ökotúrát indítok innét, és a hegykőieknek illetve a Hegykőn megszálló vendégeknek kedvezményt is adok. A turisztikai szolgáltatók még jobb összekapcsolás egymással az együttműködés miatt fontos.

Mi a te erősséged?

Ahogy én csinálom, senki más nem csinálja úgy, mert belőlem csak egyet alkotott Isten. Mint mindenki másból. Minden ember egyedi. Nincs több belőlem. A gyalogos és a lovaskocsikázó túráimhoz adok kiváló minőségű japán gyártmányú távcsövet, mert nekem fontos, hogy jól meg tudják figyelni az emberek az élővilágot, teljes zavartalanságában.

Ismerve téged, tudom, hogy nem önteltségből fakad, amit mondasz.

(Elmosolyodik.) Látod a prospektusomon ezeket a plecsniket? Ezek visszajelzések nekem, hogy amit csinálok az jó. A „Vidék Minősége” azt jelenti, hogy az Alpokalja – Fertő-táj Vidékfejlesztési Egyesület bizottsága érdemlegesnek tartott a címre. A hegykői Tornácos Ház, ami egy “mágnescég”, több éve már a telephelyem. Ezért mindmáig hálás vagyok. A Hospely családdal kölcsönösen ajánljuk egymást, hiszen ha adsz, akkor kapsz, vagyis mindenki nyer a dolgon. KOWA távcsövet használhatok, ami nem a szerencse hozadéka, mert olyan nincsen, hanem a Gondviselő ajándéka. Ez a cég úgy került az életembe, hogy az osztrák nemzeti park által évenként megrendezett Bird-Experience nevű workshopon jártam, ahol a legnagyobb távcsőgyártók jelen vannak. Akkor én az apukám által szerzett öreg teleszkópos Swarovski távcsövet használtam, amivel nem tudtam zoomolni, ezért kerestem, hogy mire cserélhetném le. A KOWA egyik promóciós forgalmazója meggyőzött engem, majd meggyőzte a vezetőséget is, hogy tárgyaljanak velem. Nem volt egyszerű, mert a Kowa öt keresőtávcsövet és egy eggyel 45-szörös nagyítású spektívet (állványon egy nagy távcső) akart adni, nekem pedig a jóval nagyobb spektív kellett tíz keresőtávcsővel együtt. Végül belementek, szerződéssel kölcsönadták, én használom és promotálom a terméket. Nem bántam meg, és ők sem. Mint kiderült, a Kowa tulajdonképpen a Swarovski konkurense, tehát igazi minőség, és a japán precízió igazán érezhető benne. Az együttműködés jól megy, májusban forgattak velem egy filmet, és Európában a magyarországi Kowa terméknagykövete lettem. (Szerkesztői megjegyzés: az interjú megjelenésekor már a Telekom is hivatalos partnere!)

A túravezetés során a távcsövön kívül mit használtok még?

Nagyítót, nagyítós poharat és hálót. Ezzel fogjuk be a rovarokat. Van, aki ellenezi ennek használatát, én nem. Ettől nem pusztul el az állat, viszont a természetszeretet iránti érzékenyítéshez nagyban hozzájárul, hogy meg tudják szemlélni a gyerekek. Pókszipókát Gerald Durrell természetkutató zoológus könyve alapján készítettem különböző átmérőjű csövek és gézlap segítségével. A pandémia ideje alatt jobban beleástam magam pókok világába, ezért gondoltam arra, hogy hasznos lesz ezzel a pókszipókával dolgozni, és másokkal megismertetni, hogy milyen csodálatos élőlények a sokak által rettegett pókok.

Ha választhatnál, hogy a természetben melyik állat legyél, akkor mit választanál?

Én inkább növény lennék. Bükkfa. Már dacos tinédzser koromban megfogalmaztam, hogy bárcsak lennék inkább egy fa. Egyébként, ha megfigyeled a természet élőlényeit, növényeket, gombákat, állatokat, akkor a legalázatosabbak és legnagyobb tűréssel rendelkezők a növények. Ma már tudományosan is mérhető a fák kommunikációja, elektronikus kisüléseik vannak, amely folyamatos kommunikációt jelez. Tehát bükkfaként sem lennék elzárva a kommunikációtól, még ha nem is csacsoghatnék úgy, ahogy emberként.

Kommunikációról jut eszembe, hogy egyszer a Református Nőszövetség fb csoportjába beírtál annak kapcsán, hogy egyre többen csak egy áment dobnak a hozzászóláshoz, magvas gondolatok helyett.

Állandó vesszőparipám a kommunikáció, mert Isten azt szeretné, hogy értelemmel szeressük. Nem automaták vagyunk, ezért nem is várja, sőt nem kedves neki, ha egyfolytában csak ámenelünk és nem osztjuk meg a saját felismeréseinket és megértéseinket. Főleg azokban a helyzetekben, amikor diskurzusra adódik lehetőség, mi pedig lezárjuk egy ámennel. Egyébként mi lesz több attól, hogy áment írunk egy poszt alá? Ha valaki istenkeresőként ezt látja, mit üzen ez felé Istenről?

Az online téren kívüli, hétköznapi életben beszélsz hitről, Istenről?

Nagyon sokféle emberrel találkozom, és bár nem a keresztyén hit a túravezetés alapvető kontextusa, azért nem titkolom el, hogy számomra a világ teremtett valóság. Az erre adott reakcióból egyből tudom, hogy az illető hisz-e, vagy sem. Vagy amikor megállapítja, hogy csodálatos és megmagyarázhatatlan dolgot lát, akkor egyből tovább kérdezek, hogy tudja-e mi történik a hernyóval a bábban. Mert bizony ott az a kis bigyusz lebontja magát sejt szintre, és újra felépíti magát úgy, hogy közben télen is ott leng egy fűszálon, miközben mi ötven rétegbe vagyunk bebugyolálva. Egy ilyen váó-effekt kapcsán tovább tudok lépni a csapattal afelé, hogy a világ nem véletlenszerű, hanem „istenszerű”. El szoktam mondani a szúnyogot is, amit a pápai Refiben hallottam egykor Korzenszky Richárd bencés apáttól. Jó refis szokás szerint betereltek bennünket a díszterembe, hogy hallgassunk meg egy előadást, és engem ott egyetlen dolog ragadott meg, tulajdonképpen ezért kellett akkor és ott lennem. Azt mondta Korzenszky: „Figyeljenek! Fölmentünk a holdra, lefúrtunk tizenkétezer méter mélyre, ötszáz méter magas házakat építünk, de egy szúnyogot nem tudunk csinálni.” Vannak ma már drón rovarok, de az nem élet, hanem egy gép. Micsoda provokatív rávezetési lehetőség ez a szúnyog ma is arra, hogy kiugrasszam a megszokott kerékvágásból az embereket! A túrázóim között vannak egyházi csoportok is, például öregotthon lakói vagy gimnazisták. Legutóbb egy budapesti egyházi iskolából érkezett diákokkal madarászkodtam, és a program végén elénekelték nekem a jól ismert „Áldjon meg téged áldjon az Úr” kezdetű éneket. Nagyon megható volt… Ilyenkor hálát érzek, boldog vagyok. Közöttük még inkább szabadon beszélhetek a tudomány kapcsán hitről, hiszen a kettő nem zárja ki egymást. Pedig az emberek közül nagyon sokan meghökkennek azon, hogy tudományos területen mozgó emberként van hitem.

Hogyan reagálsz egy-egy ilyen jellegű meghökkenésre?

Elmondom, amit a kátéból tanultam: a hit és a tudomány nem ellentéte egymásnak. Isten azért adta a szürkeállományt a fejünkbe, hogy gondolkodjunk, és örömünk legyen az élővilág csodáinak felfedezéséből, s utána még több kérdésünk legyen, mint előtte volt. Tudatosan sáfárkodom azzal, amit Isten adott nekem, azaz a jó beszélőkét és az emberek szívéhez közelférkőzést. Két és fél órám van arra, hogy eljuthassunk oda, hogy Róla is beszélgessünk. Nem mindig alakítható úgy a túravezetés, hogy mély, hitbeli tartalma legyen, mert egy elutasító közegbe nem merülök bele. Aki az evoluciót véresen komolyan teljességnek gondolja, és kizárja belőle a tudatosságot, a transzcendenst, azzal nem szállok vitába. Csak egy kérdést eresztek meg: ha jól működik egy csőrforma, például a pinty össze tudja roppantani a magot, akkor miért volna szükség egy másik típusú csőr kialakítására?

A pandémia miben hozott változást számodra?

A pandémia óta az emberek sokkal inkább maguk tervezik meg a pihenésüket az internet segítségével, és ritkábban veszik igénybe az utazási irodákat. Az internet kéznél van, egyszerűsíti a tervezést, ami során legnagyobb arányban a táj dönti el, hogy hova mennek. Aztán persze a szállás és a programok is nagyban befolyásolják őket. Ha hozzám fut be először a vendég, akkor én ajánlom a saját programjaimat és a környékbelieket is. De az tény, hogy jobban félnek az emberek, pedig a természet a legtisztább környezet. Nincsenek előfoglalásaim, mint előző években. Nehezen lehet tervezni egy összetettebb programot pl. kóstolóval egybekötött lovaskocsis madarászatot.

Nem konkuráltok egymással?

Nem, mert nem ugyanazt csináljuk. Például a Macskakő Múzeum kisgyerekprogramot csinál, a Fertő Tekergő kerékpáros túrát csinál, a Natura Ökotúra kenutúrákat vezet. Ezért ez inkább egy közös munka. Tudod, ha adsz, akkor kapsz. Közös a célunk, a Fertő-tájat minél inkább bemutatni az ide érkezőknek. Mert ez a táj egyedülálló a világon, hiszen a világörökség része.

Egy energiaválság kezdetén élünk. Mint természetvédelmi mérnök, mit gondolsz az energiahordozókról?

Fa-párti vagyok. Mert a fa olyan energiahordozó, ami máig is a legkörnyezetbarátabb történet. Újra tudja termelni önmagát, a tárolása nem kerül energiába és nem környezetszennyező. Elektromos autó, szolár, zöldenergia, szélenergia, mind elbújhat a fa mögött. A napelemes energiát nem tudjuk tárolni, az akkumulátor savban van, ami környezetszennyező, a megsemmisítéséhez bonyolult technológia kell. Egyszóval én a fára szavazok. De a közbenső alternatívák nem elvetendőek, ezekből a tapasztalatokból tud a tudomány egyre jobb és jobb energiaforrásokat előállító alternatívákat készíteni. Viszont másik oldalról el kell gondolkodnunk, hogy mennyi energiát fogyasztunk. Szóval nem csak a tudományon múlik.

A többek által hangoztatott ökokatasztrófa előtt fel fogjuk ismerni a kivezető utat?

Egy olvasmányélményem kapcsán válaszolnék erre a kérdésre. Marlo Morgan amerikai orvosnő „Vidd hírét az Igazaknak” című könyvét ajánlom mindenkinek elolvasásra. Ő elment az ausztrál őslakosok közé csini kosztümben, és az egy szál bőrkötőben élő bennszülöttek azon gondolkodtak, hogy egyáltalán elmehet-e velük a pusztába. Végül is adtak neki egy bőrkötőt, a kosztümét tűzre dobták, és hónapokig járhatta velük az ausztrál sztyeppéket. Ez a keresztyén orvosnő megkérdezte a törzsfőnököt, hogy mit gondol Jézusról. Akkor a törzsfőnök visszakérdezett, hogy tudja-e miért oda küldte a Mindenható Jézust, és miért nem ide hozzájuk? A válasz pedig az volt rá: mert mi megtartottuk a törvényt. Nagyon elgondolkodtató! Nem ismerik a féltékenységet, a birtoklást. Azért nincs rajtuk ruha sem. Vagy ugyanezért, amit találnak, azt továbbadják, hogy örülhessen más is. Visszatérve a kérdésedhez, a válaszom az, hogy ha felismerjük a birtoklás nélküliség teljességét, csak akkor lesz kivezető út. Amíg pampafüvet ültetünk a kertünkbe nektárt adó virágok helyett, és messziről érkezett élelmiszert fogyasztunk, vagy akár avart égetünk – mert „így szoktuk”-, addig a katasztrófa felé lépdelünk.

A túráiddal betöltesz valamiféle lámpás szerepet?

Remélem, hogy így van, mert a túrák szemlélet-formálásról szólnak. Nem lehet túl vaskalaposan csinálni, hiszen benne élünk a természetben, viszont úgy kellene csinálnunk, hogy a legkevesebbet ártsunk vele, illetve hogy származzon belőle jó is; – élelmiszer, szénabála, szalámi… A túráimba én ezeket mind bekapcsolom, például a helyi gazda lovaskocsikáztat, a helyi kézműves ékszereit ajánlom, aztán a kenyértől a szódán át a lekvárig, mindenből a helyit ajánlom megkóstolásra és megvásárlásra. A helyben vásárlás a szemlélethez tartozik. Nálunk Hegykőn szombatonként van helyi termelői piac, ahol a híres hegykői zöldségeket is meg lehet vásárolni. A Som Családi Gazdaság például már levédette az EU-ban a hegykői sárgarépát, aminek nagyon magas ásványianyag tartalma van, mert abban a földben terem, ahol régen a Fertő-tó hömpölygött. Kapcsolatba kerülünk a tájjal. Én ezt nagyon élvezem. Csak azt ajánlom, ami finom, hiszen édesanyám szakács. Tudom mi a jó!

Órákig beszélgethettünk volna, ha nem érkezik látogató az információs pontra. Így csak néhány villámkérdésre és egy kis Kowa látcsövezésre maradt lehetőségünk. Kilépve az információs pont elé, egyből mutat nekem egy vetési varjú fészket, amit én nem is észleltem addig. Aki többre kíváncsi és engedi természethez való viszonyát formálni, bátran túrázzon Diával!

Ének vagy zene? Ének.
Rovar vagy madár? Madár.
Búbos vagy füles? Búbos.
Kettős láng vagy galamb? Galamb.
Cserje vagy fa? Fa.
Noé vagy Mózes? Noé.
Térkép vagy iránytű? Iránytű.
Összekulcsolás vagy tapsolás? Összekulcsolás.
Kendő vagy kalap? Kalap! Hiszen ez a cégérem.